2013.12.17. kedd

soha nem lesz már nyugi. és soha nem lesz könnyű semmi. nekem nem. tudom, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak, tudom, tudom, de hiába gondolok erre, mégsem segít. a pszichonéni is azt mondta, hogy írjam össze, hogy mi az amit saját erőből értem el, és kábé mindent igazából, de mégsem segít. csak bazira fáradt vagyok és folyton bőgnöm kell (lehet, hogy csak a hülye gyógyszer miatt van? de már egy éve szedem...).

az van, hogy átköltöztem végre egy saját szobába etteréktől. ettől hirtelen nagyon magányos lettem, ráadásul a ház elég gáz, le van pukkanva, recseg-ropog, a fürdő tiszta penész, a konyha büdös, bár legalább a szobám cuki, csak rohadt kicsi. szóval az öcsém segített átcuccolni (ők is most költöztek, csak egy komplett kétszobás lakásba), és amikor meglátta a szobámat, az volt az első reakciója, hogy ez kisebb, mint náluk a vendégszoba. végülis igaza van, náluk minden helyiség nagyobb, még az előszoba is... utána lementünk hozzájuk lakásavatóra, tengerpart, kisváros, kocsi, lakás, minden fasza, hamarosan jön a kutya aztán a gyerek. én meg herripottert játszom a mini-szobámban. persze, hogy totál ki vagyok borulva, miért ne lennék, mindentől kiborulok. lehet, hogy van valami a fejemben, ami nyomja az agyam kiborulás-központját. de komolyan, ez már nem normális. 

anyával beszéltem pár napja, végig azt mondogatta, hogy szegény öcsém nem lesz a családjával karácsonykor, és milyen rossz lesz neki, aztán belőlem kibukott, hogy a saját döntése volt, és neki ott lesz a csaja, és totál izgatottak, hogy milyen karácsonyfa legyen meg ilyenek és legalább nem kell lefutniuk a kötelező köröket, szóval azért nem lesz neki olyan szörnyű, mint ahogy most sem az. miközben én hazajövök munka után a szobámba, és kiborulok, mert nincs kihez szólni, a lakótársak meg nem érdekelnek. persze ő meg elmondta az öcsémnek... 

de én nem akarok ilyen lenni, nem akarok féltékeny lenni a saját testvéremre, én nem ilyen vagyok, én örülni akarok annak, hogy neki könnyű és jó, és le akarom szarni, hogy nekem meg nem, de akkor miért nem megy? ez volt egész eddig mindig. ő akármit csinált az jó volt, én akármit az rossz. ő jól kijött anyával mindig, eltartották 26 évig, ő volt a mérnökúr akkor is, ha nem fejezte be az egyetemet, az én diplomám senkit nem érdekelt, meg úgy általában semmi, amit csináltam. és mégse voltam féltékeny soha. nem érdekelt. akkor most miért??

én elhúzok a picsába new yorkba tényleg, ma megmondtam a team leaderemnek, hogy ez a terv, azt mondta sok változás lesz januártól, és hogy simán kijutok egy-másfél év alatt, csak kicsit hajtsak rá és legyek cápa, ezt mondta, you have to be a shark, mert előrébb kell jutnom, és ahhoz kicsit törtetni kell. úgyhogy most nekiállok törtetni. 

2013.11.22. péntek

naszóval, hogy miért szar a kávénk:

nem olyan bonyolult amúgy a dolog. az van, hogy olyan kávégépeink vannak, amikbe bele van építve a daráló és minden automatikus. ami azért nem jó, mert egyrészt a darálót folyamatosan állítani, ellenőrizni kell (persze ezt elvileg elvégzi a gép magától, de én azért szívesebben csinálom magam és jobban is hiszek a saját megítélésemben, mint a gépében), de ez még a kisebbik gond. a nagyobbik az, hogy mivel a daráló benne van a kávégépben, ami forró, ezért a benne lévő kávészemek egy idő után megégnek, és konkrétan egy keserű, égett, mosogatólé-ízű valamit adunk el kávé helyett. nem is értem, hogy aki sima presszót kér, az hogy tudja meginni. az még csak ráadás, hogy csak papírpoharaink vannak, bár ehhez a kávéhoz már végülis tökmindegy. :)

2013.11.18. hétfő

kicsit káosz van, illetve velem nem, kb minden ugyanaz egy jó ideje, hacsak azt nem nézzük, hogy végre-valahára eljutottam az első tréningre amire általában az első hónap környékén már sor kerül normális esetben, de nálam kicsit elcsúszott a dolog, mert mindkét időpont amit lefoglaltak nekem a főnik, az akkor volt, amikor én szabin voltam... ez azért vicces, mert ha nem megy el az illető, akkor az adott shopnak 150 fontot kell fizetni. hát ez van, nem az én hibám, ők voltak a hülyék, mindenesetre végre túl vagyok rajta, le is vizsgáztam, és most már nem csak sima team member vagyok, hanem team member star (wow...). ez persze fizuemeléssel is jár, és ezek után lehet "specializálódni", pl én barista leszek (bár lényegében már most is az vagyok), szóval jön hamarosan a barista tréning és utána újabb vizsga és újabb fizuemelés, juhé. 

ez az egész azért izgi, mert oké, hogy mi csináljuk anglia legszarabb kávéját (majd legközelebb elmesélem miért is), és oké, hogy egy multi az egész, de végülis ennek előnyei is vannak. és itt jön az én legújabb ötletem. ugyanis vannak üzleteink amerikában és franciaországban is (meg hongkongban is), és ha már team leader (az pl a barista utáni következő lépés) vagy annál magasabb pozícióban van az ember, akkor már át tudod kérni magad külföldre. szóval a legújabb tervem az az, hogy szerintem kb egy-másfél év múlva simán team leader lehetnék már, és akkor elhúzok egy-két évre new yorkba. persze ehhez nem feltétlenül kellene a pretnél dolgozni, de kicsit megkönnyíti a dolgot az, hogy cégen belül marad az ember és pl a vízumot meg ilyeneket ők intézik, arról nem is beszélve, hogy ha már assistant manager vagy manager vagy, akkor egy csomó juttattás van, pl fizetik fél évig a lakásbérlést. szóval ez most a legújabb ötlet, végülis ha már se kutyám se macskám nincs, akkor legalább világot láthatok. 

persze ez nem száz százalék, nem ragaszkodom hozzá foggal-körömmel, simán lehet, hogy addig betelik a pohár és inkább elhúzok a francba máshova dolgozni, de meglátjuk. ha kibírom, és jól érzem magam, akkor miért ne.

de persze azért a tervezgetés mellett rohadtul hiányzik valaki mellőlem, és minden este úgy fekszem le, hogy arra gondolok, hogy milyen lenne, ha itt lenne, vagy ha én ott, és mindig ebbe alszom bele, és ez lehetne nagyon szar érzés is, de valahogy inkább megnyugtató, nem tudom miért...

ja a káosz, az azért van, mert még mindig etteréknél csövezem, és közben egy hét múlva szül, és én még mindig nem találtam szobát magamnak, és közben felröppent a hír, hogy lenke januárban visszamegy magyarországra, és még nem tudtunk találkozni és beszélni, és ez halálra idegesít, hogy lövésem sincs, hogy mi van.

2013.11.08. csütörtök

tök jó, ma egész nap azt hittem, hogy péntek van és mindenkinek jó hétvégét kívántam...

egy ideje már én vagyok a crazy nori a munkahelyen, főleg kicsi bennek, folyton szivatjuk egymást, és mivel most épp ugyanarra lakunk, ezért az egész hazautat is végigröhögjük. ma pl pont pirosra váltott a lámpa mire a zebrához értünk, de lendületben voltunk, úgyhogy gyorsan átszaladtunk, de közben visítottunk. hangosan. a másik oldalon egy hölgy állt bringával, mire átértünk már nagyon röhögött rajtunk. tökre feldobja a napjaimat a csapatom, és már most szomorkodom, mert hamarosan a zárós műszakból átkerülök egy nyolctól négyig tartóba, és akkor nem lesz már ilyen. :(

2013.10.28. hétfő

imádom kicsi bent. azért kicsi, mert az előző managerünket is bennek hívták, és valahogy meg kellett különböztetni őket, meg amúgy is 19 vagy 20 éves. de tényleg ő a kedvencem, nagyon jól tudunk együtt dolgozni, iszonyú vicces, és közben fejleszti az angolomat is, én meg az ő magyarját. :) merthogy megtanulta a répa, retek, mogyorót, de végig és kívülről, meg az egy megérett a meggyet is, illetve annak még csak az első két sorát. és tök jó a kiejtése, és egy csomó mindent megjegyez. tegnap pl beugrottunk a starbucksba megkóstolni a sütőtökös lattéjukat meg a sós-karamellás mokkát, és magyar volt a srác, aki felvette a rendelést, és onnantól, hogy ez kiderült kicsi ben megállás nélkül azt hajtogatta, hogy "egeszsegedre! egeszsegedre!" :)

ma meg zárás közben mondtam neki, hogy kuss, neki meg eszébe jutott az a szó, hogy retek, úgyhogy nekiállt hadonászni a felmosóval és közben azt kiabálta, hogy "kuss, retek!" hát én meghaltam a röhögéstől. :)

2013.10.27. vasárnap

igazából nincs semmi, még mindig etteréknél csövezek, közben próbálok szobát találni, bár tény és való, hogy nem gőzerővel, ugyanis abban maradtunk, hogy maradjak amíg megszületik az öcsi (az utolsó hónapban "vagyunk", úgyhogy most már bármikor kijöhet, de legkésőbb november közepe), mert ez így mindenkinek jó, engem nem hajt a tatár, nekik pedig igazából nem tudom miért, persze én leszek a gyerekkel ha jön az öcsi, de azért megnyugtató, hogy nem vagyok nagyon a lábuk alatt. 

viszont tök nagy baromságokat álmodok, tegnap például azt, hogy otthon vagyok anyánál, az öcsém is, és éppen beszéljük meg a karácsonyt, hogy én később érkezem, és az öcsém akkor kijön-e értem a reptérre, és mondják nekem, hogy dehogy jön, oldjam meg, aztán már ott tartottunk, hogy egyáltalán nem is kíváncsiak rám és minek megyek, mert én csak itt szerencsétlenkedem, bezzeg az öcsém. én meg ott bőgtem, fogtam a csomagomat és világgá mentem. illetve csak elindultam valahova, talán a mamához vagy apához, de végig bőgtem, és mire odaértem már teljesen bekattantam, és csak azt motyogtam, hogy holnap visszamegyek londonba, és már mást se tudtam mondani csak ezt, és végül diliházba kellett csukni. tök jó. 

persze értem én, hogy honnan jön ez, az öcsém kijött július végén birminghambe a csajával kocsival, rögtön elkezdett interjúkra járni, kb mindenhova felvették volna, úgyhogy már csak ki kellett választania a legszimpibb és a legtöbbet fizető céget, egy portsmouthi mellett döntött, szeptember elején átköltöztek portsmouthba, cuki tengerparti kisváros, a kezdő fizetése dupla annyi mint az enyém, hazavitték a kocsit, vettek itt egy másikat és élnek mint marci hevesen. én meg itt bénázok, múltkor anyával az egyórás szkájpolás kb arról szólt hogy mi volt, amikor az öcsém otthon volt, mi van az öcsém csajával, az hogy velem mi van, az nem is érdekelte.     

viszont tegnap a teamleaderem zárás után leültetett engem meg kicsi bent, előkerült egy kis sajt meg egy üveg bor, hogy akkor most lazulunk, mert szeretné megköszönni a mindent, merthogy a csapatvezető a csapat nélkül semmi, és mi vagyunk a legjobbak, és hogy nélkülünk ő most nem tartana ott ahol, és ültünk ott hárman, és tök jó volt. és tudom, hogy engem nagyon szeret, mert amióta csak itt vagyok folyamatosan azt mondogatja, hogy én vagyok a leglelkesebb ember itt (pedig ez nem is igaz, csak ha csinálok valamit, akkor rendesen csinálom), és mindig agyondícsér, és mindig tökre odafigyel rám. mondjuk azért vicces, hogy ő is meg a managerem is 23 évesek, sőt az assistant manager is... 

2013.10.15. kedd

hét hónap alatt háromból semmi, és most csak csúnyákat tudnék írni...

2013.10.07 hétfő

hát például az történhet, hogy minden a legrosszabbul alakul. voltam olyan hülye, hogy rábíztam a lakáskeresést a többiekre, pontosabban e hugára, a-ra aki cirka tíz évvel fiatalabb nálam, kb másfél éve van kint, de telefonálni azt nem mer, úgyhogy emailben állt neki a lakáskeresésnek. amikor ez kiderült és kicsit kiakadtam, akkor persze megkaptam, hogy ne pánikoljak, megoldják, meg majd lesz valahogy, és valahogy lennie kell. ja. például úgy, hogy még mindig nem találtak semmit még maguknak se, mert én közben kiszálltam a buliból, és nekiálltam szobát keresni magamnak, csak hát ez otthonról nem volt túl egyszerű. 

a vészterv az volt, hogy odacuccolok etterékhez, amíg nem találok valamit, és hát ez lépett életbe most. péntek éjszaka leszálltam lutonon, b férje kijött elénk a reptérre, bevittek a városba, de nem volt már vonat croydonba, úgyhogy bepattantam egy taxiba, gondoltam olyan húsz font körül csak megúszom, de azért még gyorsan vettem le plusz egy huszast, ha bármi van. a sofőrnél nem volt gps, úgyhogy kicsit kóvályogtunk, amikor harmincöt fontnál járt az óra, akkor megkérdeztem, hogy gondolja, hogy negyven elég lesz, mert nincs nálam több kp. azt mondta elég, végül valami negyvenkilencnél állt meg az óra, de többször félreálltunk megnézni a térképet, meg hát amúgy se volt nálam több pénz. de már akkor majdnem sírva fakadtam, a repjegyem oda-vissza volt hetvenhét font... 

mindegy, tanulópénz (újból), leszarom, hajnali egy után jártunk akkor már. kiszállok, ő elhajt, keresem a telefonom, hogy szóljak etteréknek, hogy megérkeztem... és nincs sehol... baszki bent hagytam a taxiban. gondolkodtam, hogy utánaszaladjak-e vagy mégis mi a frászt csináljak, de a bőgésen kívül semmi nem jutott eszembe. próbáltam halkan kopogni, hogy legalább a gyereket ne ébresszem fel, végül beengedtek, elkezdtük hívogatni a telefonom, nagy nehezen felvette a pasas, nagy nehezen rávettem, hogy hozza vissza a telefonom, de rohadtul ki volt akadva, összeszedtük minden maradék fillérjeinket etterékkel, és végül a kezébe nyomtunk tizenöt fontot, mire ideért már lenyugodott, és sűrű bocsánatkárásek közepette (mindkét részről persze) elköszöntünk. 

hát ez van most. itt csövezek etteréknél, belecsöppentem a kis mindennapjaikba, és próbálom nagyon meghúzni magam és minél kevesebb vizet zavarni, és közben iszonyú bizonytalanságot érzek, nem akarok idegenekhez odaköltözni, és félek, és elegem van, és kb ötpercenként tudnám elbőgni magam. de hát úgy tűnik sosem ér véget a bénázás, hozzá kell szoknom, hogy ez vár rám mindig. 

2013.09.14. szombat

mérföldkő a mai nap, amióta kint vagyok ma voltam először úgy társaságban, hogy nem volt köztünk egy magyar sem. őszintén szólva én mindig eléggé be vagyok (voltam) rezelve az ilyen helyzetektől, mert be kell látni, még egy csomószor előfordul, hogy nem értek valamit. a munkahely más, ott leginkább munkáról van szó, ugyanazokat a kifejezéseket, szavakat használjuk minden nap. de csak úgy beülni valahová, dumálni, csak angolul, hétköznapi dolgokról, háááát... és basszus szuperjó volt, a kollégákkal kebaboztunk egyet munka után négyen, és dumáltunk mindenről, sztoriztunk és viccelődtünk, és értettem és értettek. ez most hatalmas sikerélmény nekem. 

közben költözés van, bár még nem tudjuk hová. akadt egy kis problémánk a council-lal, az ilyen önkormányzat-féle itt, és úgy döntöttünk lenkével, hogy nem várjuk meg, amíg kilakoltatnak. úgyhogy ő odacuccolt a barátjához, meg nagyrészt én is, ugyanis e-vel a-val és a pasijával szeretnénk kivenni közösen egy kis lakást, de csak október egytől, én viszont két hétig otthon leszek, úgyhogy egyelőre átpakoltam oda a cuccaimat, hazamegyek, de vissza már (remélhetőleg) az új lakásba jövök. izgi, mert itt nem divat az egy hónapos felmondási idő, általában egy hét, nagyon max. kettő. ez viszont azt jelenti, hogy a most megjelenő hirdetések kb azonnal vagy egy héten belül költözősek, úgyhogy majd valszeg csak az utolsó pillanatban lesz meg a kecó, addig meg megpróbálok nem pánikolni... végülis van vészterv, úgyhogy mi történhet? 

2013.09.03. kedd

most, hogy beléptünk a szeptemberbe és lassan magunk mögött hagyjuk a nyarat, tartsunk egy kis összefoglalót. 

már több, mint hét hónapja vagyok itt, és sokszor nem könnyű itt az élet, de lássuk be máshol sem az. viszont elég sokszor megállpítom, hogy maga a beilleszkedés egyáltalán nem nehéz. tény, hogy az első nap kidobhatja az ember az ablakon a középfokú nyelvvizsgáját, a rigó utca itt fabatkát sem ér (még akkor sem, ha én a műegyetemen nyelvvizsgáztam :). viszont senki nem akad ki azon (az angolok sem), ha bénán fejezi magát az ember, ha nyelvtanilag nem helyes amit mond. sokan akik jó pár éve itt élnek szarabbul beszélnek angolul, mint én, mármint nyelvtanilag,  de ez itt senkit nem érdekel, a legfontosabb a szókincs és a megértés. én még sokat küzdök mindkettővel, kb három-négy hónap után kezdtem érezni a fejlődést, ami most egy picit belassult, de rengeteget kérdezek és visszakérdezek, és próbálok nem beszari lenni és szóbaelegyedni a vendégekkel, mert csak így fogok még többet tanulni.

az időjárás messze nem olyan idén, mint amit az itteniek eddig megszoktak, és ez azt hiszem számomra nagyon nagy szerencse. változik itt is erősen, ahogy azt hiszem az eész világon, de európában mindenképp, ami azt jelenti, hogy itt is hosszabb és hidegebb volt a tél, mint azelőtt, én például a havas londonba érkeztem, ami itt egyáltalán megszokott, mármint a hóesés. aztán jött egy pár hónapos esős tavasz, amitől kicsit befordultam, de júniusban ide is beköszöntött a nyár, mármint a számunkra igazi nyár, nem az átlaos londoni, meleg, stabil 25-30 fok, nagyritkán kicsit melegebb, és ez nagyjából a mai napig tart, három hónap alatt egy kezemen meg tudom számolni hányszor esett az eső, az is inkább éjszaka, és ez nagyon jó volt így. megkockáztatom, hogy jobb nyarunk volt itt, mint otthon. kicsit még félek az ősztől, remélem nem most jön majd ennek a jó időnek a böjtje. 

a város már ismerős és nem idegen, de még nem mondhatom, hogy igazán ismerem, azt hiszem most fog kinyílni előttem, hogy megérkezett a bringám, és végre felülről fogom látni, nem alulról a metróból. ugyanúgy, ahogy pesten is, a bringázás miatt tudom majd összekötni az ismerős pontokat, és akkor már igazán otthon fogom érezni magam benne azt hiszem. 

rengeteg magyar van kint, de nem keresem a társaságukat. egyrészt, mert megvannak itt is a magyar barátaim, akiket még otthonról ismerek, és ez ad egy elég nagy biztonságérzetet, és sajnos a külföldön élő magyaroknak elég rossz hírük van (persze tudom, hogy igazából én is közéjük tartozom), és nekem is több eddig a rossz tapasztalatom. 

az, hogy meddig maradok még, elég sokmindentől függ, de most jól érzem magam itt, még úgy is, hogy sokszor hiányzik a családom és az otthoni barátok, az ismerkedés pedig egy rémálom. aztán majd meglátjuk hogy alakulnak itt a dolgaim. 

2013.08.27. kedd

ja és kezdek megint katasztrófáskodni: szinte minden nap nekimegyek, leverem, beverem, megütöm, rálépek, elcsúszok, satöbbi. a fém szekrényajtót rendszeresen lefejelem pakolás közben. ma pedig a térdem kellős közepével rúgtam bele a szék sarkába, de rendesen lendületből, remélem reggelre jobb lesz, mert már alig bírom mozgatni és kattog is... 

2013.08.26. hétfő

már visszajöttem lassan két hete, aztán mindjárt megyek is újra. volt esküvő, meg kórházazás, leginkább az volt, és valahogy semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem vagy ahogy kellett volna, de azért így volt jó. közben kiköltözött az öcsém is, rögtön interjú hegyek várták, már fel is vették egy céghez, hamarosan költöznek és kezd. nagyon gördülékenyen megy neki minden, és kicsit féltékeny is vagyok, hogy az égvilágon semmilyen nehézséggel nem kell megküzdeniük, de közben örülök is nagyon a szerencséjének, legalább egy valaki legyen a családban, aki nem akkora lúzer mint én. 

pár hete elkérte a számom egy srác. magyar. huszonhárom. éves. találkoztam vele kétszer vagy háromszor, de folyton azon nyavalyogtam magamban, hogy milyen fiatal, aztán amikor apa is kórházba került, akkor elmondtam neki, mert kérdezte, hogy miért olyan szar a kedvem, majd bepánikolt és letette a telefont. azóta nem nagyon beszéltünk.

aztán pár napja bejött a pretbe egy szintén magyar srác, aki párszor már járt nálunk, hogy munka után ráérek-e. megvárt. beszélgettünk az esőben, mert nem volt kedve beülni sehova, aztán áthívott borozni, és a beszélgetés közepén benyögta, hogy decemberben utánajön az exe, és megpróbálják újra. onnantól már nem nagyon tudtam mit keresek én ott, itthon meg csak sajnáltam magam, hogy miért ilyen idiótákat pakol elém, aki elém pakolja őket. otthon se volt egyszerű ismerkedni, de itt még nehezebb, néha már fel is adom, végülis minden metrókocsi tele van spermabankos hirdetésekkel, csak még gyűjtenem kell hozzá, hogy egyedül is el tudjak tartani egy gyereket. de itt legalább nem lehetetlen. 

és tudom, persze, hogy ugyandehogymár, és úgyis jön majd a herceg a fehér lovon, és ha már fel vagy készülve rá, meg nem akarod görcsösen, meg miért ne jönne. de lássuk be ugyanannyi esélye van annak is, hogy nem fog jönni, és engem még egy kicsit jobban is szorít az idő, mint az átlagot. de majd meglátjuk. 

2013.08.05. vasárnap

szóval én mindjárt megyek haza, apát még nem engedik ki pár hétig, mert törött keresztcsonttal nem lehet még csak ülni sem. zs hétfőn fekszik be a következő kemóra, ha minden jól megy, akkor kiengedik mire érkezem. közben lavírozom anya meg az öcsém között (amit eddig ő tett, mármint az öcsém, próbálta enyhíteni a feszkót közöttünk). nagyon kemény ez így, mármint lelkileg, nem sok pihentető lesz az egy hét "nyaralásban", de nem érdekes, már nagyon hiányzik mindenki. 

2013.07.27. szombat

apa kórházban, gyakorlás közben elhúzta az ernyőt kb öt méteren, az eredménye egy törött csigolya és törött keresztcsont, elmozdulás nélkül szerencsére... 

2013.07.18. csütörtök

mégse lesz egyelőre amputáció. a doki konzultált egy onkológussal (ez eddig vajon miért nem történt meg?!), aki egyelőre inkább csak a kemót és pluszban valami gyógyszeres kezelést javasol, aztán szeptemberben meglátjuk hogy állunk. de persze ezt az egészet úgy tudta meg szerencsétlen, hogy már épp ment befeküdni a kórházba, hogy helló, jöttem, hogy levágják a lábam, és akkor mondták neki, hogy mi a stájsz. most komolyan, miért nem lehetett felhívni, hogy ne készüljön pizsamával és fogkefével, meg hogy egyáltalán tudjon végre mondjuk aludni. de persze örülünk és bizakodunk nagyon.

londonban irtó meleg van, amit borzasztóan élvezek, végre igazi nyár van itt is. az egyetlen hátulütője, hogy a lakásban egyáltalán nem mozog a levegő, hiába nyitunk ki estére mindent, ami nyitható, úgyhogy az utóbbi napokban már azon gondolkodtam, hogy kint alszom a teraszon, mert bent képtelenség. 

2013.07.04. szerda

sajnos sehogy sem alakultak/nak jól a dolgok. áttét nincs, de az újabb szövettan is pozitív, így a jövő hét közepén műtét (=amputáció, térd alatt), utána kemoterápia. augusztus elején megyek haza egy hétre, addigra már kiengedik zs-t a kórházból, és elvileg még esküvőre is megyünk, remélem, nagyon nagyon remélem, hogy hamar megszokja a helyzetet és a műlábat, és a kemoterápiát is jól fogja viselni. a doki szerint ha minden jól alakul, akkor fél év múlva ugyanolyan életet élhet mint korábban. 

közben hugi depressziós, elküldtem a pszichológusomhoz, mert innen most másképp nem tudok segíteni, csak úgy, hogy kifizetem neki, de ez is nyomaszt azért rendesen.

az öcsém hónap végén költözik ki, anya meg ottmarad egyedül, ettől is a frászt kapom, hogy hogyan fogja ezt bírni. persze megpróbálunk minél többet hazamenni, én szeptemberben megyek újra ha minden jól megy, és hát ez van, kirepülnek a gyerekek szép lassan, de azért iszonyú nagy váltás lesz neki az, hogy nem csak egy másik utcába vagy városba költözik a gyerek, hanem kapásból egy másik országba. 

szóval most az, hogy itt kint mi van (velem, semmi nincs amúgy, próbálom túlélni az agyammal valahogy ezt az egészet, ami most otthonról jön), az egy cseppet sem számít, számolom vissza a napokat, hogy láthassam végre a családomat és segítsek, ahol tudok, és megölelgessem őket, és végre ne csak facebookon leírva meg skype-on a képernyőn keresztül mondhassam, hogy minden rendben lesz...

2013.06.15. szombat

reggel munkába menet vettem magamnak gyertyát, gondoltam majd a szünetemben ráteszem a muffinomra és jól elfújom, mégse teljen el a szülinap torta meg gyertyaelfújás nélkül... aztán munka közben a többiek egyszercsak előálltak egy kis tortával, és a vendégek előtt üvöltve elénekelték a happy birthday-t... 

2013.06.06. csütörtök

itt voltak apáék majdnem négy napot, és nagyon jó volt, hogy itt voltak. 

utaztunk, versenyen voltunk, sátraztunk, megtanultunk jobbkormányos autót a bal oldalon vezetni, sütött a nap, nem esett az eső, mindenki örült nekünk és kedves volt, szóval nagyon jól éreztük magunkat. egy estét még nálunk aludtak londonban, és másnap várostnéztünk, meg mókusokat, libákat, cinkéket meg galambokat etettünk kézből. és a reptéren szóltam nekik, hogy most már menjenek útlevél ellenőrzésre, mert már alig bírtam bőgés nélkül, és utána a buszon meg a vonaton is pityeregtem, és ha arrafelé járok, ahol együtt voltunk, akkor mindig honvágyam lesz újra. 

szóval nagyon jó volt, bár azért árnyékot vetett a jókedvünkre, hogy zs-nak még mindig fáj a lába.

és mire hazamentek kaptunk egy levelet, hogy felszabadult egy hely a világjátékokon, és felajánlják apának vagy nekem. aztán apáék hívtak, hogy a zs lábából lassan egy éve vett szövetmintáról (amit már egyszer megvizsgáltak és rámondták, hogy negatív) kiderült, hogy rosszindulatú, és jelenleg vagy térd alatt amputálják, vagy ha a viszgálatok során kiderül, hogy már áttétes, akkor életmentés és kemo és minden szörnyűség.

szóval sajnálom, ha valakinek megsértem a nézeteit, de ezek után senki ne jöjjön nekem a jóságos istennel, aki mindenkit szeret és halleluja. isten vagy nem létezik, és ez lenne a jobbik verzió, vagy létezik, de magasról szarik a fejünkre, ez a nagy helyzet. 

2013.05.29. szerda

a mai napom nagyon jól indult. egy barátom, aki budapesten élt de úgy döntött ideje visszaköltöznie kaliforniába, a hazaútja közben útbaejtett (pont londoni átszállással ment, és volt pár órája a két gép között). csatangoltunk, ebédeltünk, nagyon jó volt látni.  aztán kicsit feltöltődve útnakindultam a városban intézkedni. útközben találtam egy szuperjó boltot, ahol vettem apa barátnőjének egy szuperjó szülinapi ajándékot. annyira örültem neki, mintha magamnak vettem volna, és egész úton hazafelé azt tervezgettem, hogy hogyan adom majd oda neki. még beugrottam a sportboltba, ahol találtam egész jó matracot a hétvégi sátrazáshoz, ráadásul féláron, utolsó darab. újabb sikerélmény. jöhettek az alapanyagok a székelykáposztához, majd beszaladtam még a lengyel boltba sóért, mert az angol só nem sós... na és ott ért a katasztrófa, ugyanis a nagy boldogságban ottfelejtettem az egy szatyorban lévő ajándékot és matracot, amit már csak otthon vettem észre, és mire visszamentem, már nem volt meg. 

két óra bőgés után lementem újra a boltba, hogy nem tennének-e ki egy papírt, hogy légyszi hozzák vissza, hátha... de a főni engedélye nélkül nem lehet, ő viszont most lengyelországban van, de ha visszajött akkor felhívnak és megnézhetnénk a kamerákat. kicsit bolt, valószínűleg vagy ismerik vagy felismerik, és akkor lehet neki szólni, hogy adja már vissza légyszi, mert különben rendőrség vagy mittudomén. 

de a székelykáposzta legalább jó lett.

2013.05.27. hétfő

megvolt a második interjú is, fel is vettek, de csak jövő héten tudok kezdeni, mert felújítják az üzletet, és a héten nincsenek nyitva. hétvégén angol nemzeti bajnokság, jönnek apáék meg még plusz másik három pilóta otthonról, már nagyon várom. aztán utána valahogy le kell foglalni magam a munkával, mert nem jó irányba halad a honvágy, egyre jobban hiányzik otthonról mindenki. persze tudom, hogy nem lenne jó visszamenni, ott semmi jövőm nincs, de itt meg nincs senkim... persze itt is vannak barátaim, közelebbiek és kevésbé közelebbiek, de akárhogy nézzük, mindenkinek megvan már itt a bejáratott kis élete, amibe én csak úgy belecsöppentem, de a része nem leszek igazán sosem. lenkének új barátja van, és amióta randiznak azóta nem csinálunk együtt semmit, minden szabad idejét vele tölti, ami természetes, csak   hát engem meg folyton arra emlékeztet, hogy én meg itt rohadok egyedül lassan harminc évesen, a hátam mögött egy rakás elcseszett párkapcsolattal, és hát közben hiányzik is, mert ő a legközelebbi barátom itt ebben a nagy katyvasz városban, de úgy tűnik én nem hiányzom neki... 

2013.05.18. szombat

most már nem töltöm ki az üres bejegyzést, így viccesebb... :)

szóval ott tartottunk, hogy nem akartam két szék között a pad alá esni, de mégis sikerült. pont két hete volt az utolsó munkanapom a régi helyen, és mindezidáig még nem sikerült új munkát találnom, mondjuk ebbe az is belejátszik, hogy időközben egy hetet picit otthon és albániában hédereltem, ahol nagyon jó volt, pláne, hogy csodaszép időnk volt szinte végig, és hát kicsit durva váltás volt visszajönni a szák fok-tengerpartról az esős, szeles, hideg londonba... itt sose süt a nap, bakker?!

persze azért szervezkedtem a munkát illetően közben, úgyhogy hétfőn megyek második interjúra, és ha minden jól megy utána egyből próbanap és már dolgozhatok is, és ez pont az a hely, ahova elsőre szerettem volna bekerülni, amikor kijöttem. persze nem kiabálok el semmit a korábbi tapasztalatok alapján... 

viszont januárig gőzerővel fel kell készülnöm a jelentkezésre stewardessnek, mert ezt az időjárást hosszútávon nem fogom bírni. közben pedig megpróbálok valami b tervet is kiötölni-hatolni, ha esetleg nem jönne össze. 

szóval most egy picit mélypont, honvágy és magányosság van, de igyekszem összeszedni magam. 

2013.05.15. szerda

2013.05.01. szerda

majdnem harminc évet kellett várnom rá, hogy az anyám azt mondja nekem, hogy hiányzom neki... 

2013.04.20. szombat

a próbanap sajnos nem olyan volt, mint amilyet elképzeltem, és kicsit furcsán is áll a cég egy új alkalmazott felvételéhez, úgyhogy úgy döntöttem nemet mondok nekik és keresek valami olyat, ahol az első perctől jól érzem magam (és közel van, és nem részmunkaidő) vagy ha mégsem, akkor nem ciki felmondani rövid időn belül és jobbat keresni. úgyhogy van még két hetem valami ilyet találni, kicsit kezdek berezelni, de még nincs pánik.

lenke hazautazott tegnap másfél hétre, és már most hiányzik, és el se tudom képzelni milyen lesz, ha majd egyszer nem fogunk együtt lakni...  

én egyébként azt hittem magamról, hogy tíz év egyedüllakás után (jó, volt közben lakótársas időszak is, de rövidek) majd elég nehezen fogom viselni, hogy itt hatan élünk együtt, és az egyetlen hely a lakásban, ami csak az enyém, az az ágyam meg a szekrényem, mert még a szobában is ketten lakunk, de nincs így. az első perctől úgy elvagyok itt, mint marci hevesen, mondjuk nyilván hozzájárul ehhez az is, hogy mindenki normális és csendes a házban, és mivel össze-vissza dolgozunk, ezért alig látjuk egymást. 

és még mindig tart a fitnesz-program meg a diéta, és már elkezdtek lemenni a kilók meg a centik, bár még elég lassan haladnak. és már csak egyszer állok meg futásnál, és nemsokára már egyszer sem fogok, és aztán jöhet majd a két kör is. és elkezdtem izmosodni is, bár még csak én érzem és látom, meg lenke a hátamon. :)

és csodaszép idő van végre, már lehet a teraszon reggelizni és napszemüveget hordani, és néha a bőrdzsekiben már melegem van.

2013.04.15. hétfő

van ugye ez a világjátékok-dolog, ami olyan mint az olimpia, csak a nem olimpiai sportágak részére. és benne van a siklóernyős célraszállás is. az adott ország legjobb női és legjobb férfi versenyzője vehet részt, illetve van plusz egy-egy tartalékos is (a ranglistában a következő női és férfi pilóta). namármost a női tartalékos a világranglista állása alapján én lettem volna, de valamiért a válogatott másik női tagja volt a listában. addig nem is érdekelt a dolog, amíg ki nem derült, hogy a mob támogatja a felkészülését a versenyzőknek, beleértve a tartalékosokat is. úgyhogy írtam egy levelet az illetékeseknek, hogy nézzenek már utána a dolognak, amire ma kaptam egy olyan választ, hogy basszus igazam van, és hibáztak és ezer bocs, és hamarosan hivatalosan is javítják a listát. 

2013.04.19. szerda

némi közbenjárással múlt héten felhívtak abból az étteremből,  ahol etter férje dolgozik, és ahova kb két hónapja bevittem az önéletrajzomat. és hát az van, hogy tökre bírom a jelenlegi főnökömet, és nem akartam kiszúrni vele, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és felmondtam még a próbanap előtt, hogy legyen ideje találni valakit a helyemre, amiből lehet nagy pofára esés még, de valahogy azt érzem, hogy nem lesz. a próbanap holnap lesz, hónap végéig még alkalmazásban vagyok a mostani helyen, közben megyek részmunkaidőben az új helyre ha holnap mindenki elégedett lesz, aztán lesz egy pici albániás szünet*, és ha minden nagyon jól alakul, akkor vissza már az új helyre jövök. 

*kaptam ajiba egy london-bp - bp-london repjegyet apától, csak hogy menjek velük albániába versenyre léccilécci. és már nagyon várom, mert már nagyon hiányoznak, és előtte meg utána egy-egy napot anyáékkal is tudok tölteni, és albániában már száz fok lesz és tengerpart és napsütés! és bikini még nem lesz, mert addig még tuti nem megy le annyi, amitől bátran virítanék benne, de tolom a diétát keményen, és minden nap futok és edzek, és egyre jobban megy, és egész nap olyan vagyok, mint egy duracell nyuszi. 

2013.04.01. hétfő

íme néhány helyi furcsaság, amit nem igazán értek:

• a két különálló csapot. mondjuk nagyon kevés helyen találkoztam vele eddig, de pl. kapásból az első hely a reptér volt a megérkezésemkor. 
• az ablakokat. eddig két fajtával hozott össze a sors: a feltolóssal, és a kifele nyílóval. egyiket se tudod magad megpucolni, ha nem a földszinten laksz. 
• a buszvezetőket. képtelenek pontosan a megállóban megállni, vagy méterekkel előtte vagy utána sikerül csak.
• a nőket, akik a metrón sminkelik magukat. minden nap látok minimum egyet.
• a kukahiányt. az utcán rohadt kevés van, a metróban egyáltalán nincs. 

2013.03.25. hétfő

lenkével megbeszéltük az ötéves tervet. íme:

• mindketten nekiállunk a munkakeresésnek, mert a jelenlegi egyikünknek se fekszik igazán ilyen-olyan okokból kifolyólag.
• nyáron elmegyünk amszterdamba.
• ha megvan az új munkahely, elkezdünk félretenni a kaucióra, hogy ősszel ki tudjunk venni egy kis lakást ketten.
• közben ráfekszünk az angolra, én a hajnövesztésre, felkészülünk stewardesskedésből, és januárban jelentkezünk (a márciusi kicsit elhamarkodott volt, mint kiderült). 
• jövőre rendezem az összes tartozásom, és utána elmegyük izlandra.
• remélhetőleg felvesznek mindkettőnke stewardessnek, és elkezdünk gyűjteni a kávézóra. ha nem vesznek fel, akkor is.
• ráfekszünk a franciára mindketten. 
• kb. három év múlva elkezdjük megszervezni az átkötözést átköltözést franciaországba.
• veszünk egy ilyen kocsit, és azzal cuccolunk át.
• ha megnyerjük a lottót, akkor nem várunk három évet.

szóval öt év múlva találkozunk monaco mellett a tengerparton a kávézónkban, aminek még nem tudjuk a nevét, de már gondolkodunk rajta. :)

2013.03.08. péntek

minél messzebb vagyok tőle, anya annál normálisabb velem. nem nagyon akaródzott elárulni a szakítást, gondoltam majd kiderül valahogy úgy, hogy nekem ne kelljen részt vennem benne, vagy csak simán átsiklunk fölötte, mondjuk kikövetkezteti vagy nem tudom. gy ügynök volt az első pasim, akit igazán kedvelt, és ez nagyon megnyugtató volt. mínusz egy problémaforrás. és mivel már kaptam olyanokat is egy-egy szakítás után, hogy "szerintem valami baj van veled, hogy senki nem marad meg melletted", ezért fogalmam sem volt, hogyan fogom gy ügynök távozását az életünkből  (leginkább az enyémből) beadagolni. 

aztán a mai szkájpolás alkalmával rákérdezett, hogy miért adja oda gy a lakáskulcsomat az öcsémnek? kicsit összerándult a gyomrom... nem eresztettem bő lére a dolgot, sose szoktunk lelkizni. és persze nem volt kedvem elbőgni magam az anyám előtt webkamerán keresztül. aztán vártam a kedves szavakat, amik majd  az amúgy is a béka segge alatt lévő önbizalmamnak adnak még néhány pofont. de nem jöttek. éreztem a csalódottságot (de az az enyémnél most úgyse lehet nagyobb), de csak annyit mondott, hogy ha nem ment, akkor jobb, hogy nem húztam az időt. még talán a lelkemet is próbálta ápolni kicsit a maga furcsa módján, kicsit meg is hatódtam. 

aztán amikor már tényleg sírás lett volna a vége, akkor igyekeztem elviccelni a dolgot azzal, hogy legközelebb majd valami benga feketével állítok haza, de azt hiszem egyikünk nevetése se volt teljesen őszinte.

2013.03.04. hétfő

és most már nem csak kicsit van szomorúság. sehogy nem jó szakítani, de skype-on annál is szarabb.

2013.03.02. szombat

egyébként egy kicsit szomorúság van, mert pár héttel ezelőtt bevillant valami, és azóta is csak erre tudok gondolni. ültem az ágyon, fogalmam sincs mit csináltam épp, de rápillantottam a kezemre és minden bevezetés nélkül egyszercsak tudtam, hogy nekem sosem lesz gyűrű az ujjamon. ez nem egy gondolat vagy megérzés volt, nem is tudom körülírni, soha nem volt még ilyen korábban. csak tudtam. mint amikor az ember rájön valami nagy igazságra. mint egy megvilágosodás, csak ennek kevésbé örül az ember. 

2013.03.02 szombat

tegnap visszatértem egy otthoni villámlátogatásról, és azon kívül, hogy nagyon jó volt kicsit a családdal és a barátokkal lenni, nem volt jó otthon, és már nagyon vártam, hogy visszajöjjek. mert londonhoz képest budapest igenis balkán, és kedd reggel az első ember, aki a kapun kilépve az utcán fogadott egy totál részeg hajléktalan volt, aki az út közepén üvöltözte, hogy bassza meg a kurva anyját az az autós, aki rádudált, mert neki zöld volt és haladni szeretett volna, de a piroson áttántorgó csövestől nem tudott. és a hévre száz évet kellett várni, és mocskos volt, az utcán meg büdös. és mondom mindezt úgy, hogy egyébként nagyon szeretem budapestet. 

egyébként a legnagyobb különbség az emberek hangulata. hogy ott (ti. magyarországon) a pénztáros vagy az eladó úgy szolgál ki, hogy a végén még én kérek bocsánatot, hogy vásároltam. itt meg előre köszönnek, megkérdezik, hogy hogy vagyok, milyen napom lesz/volt, szép napot kívánnak és mosolyognak. 

de majd ha kicsit több időm lesz írok egy összehasonlítást, vagy összefoglalást, hogy eddig miért és mitől is érzem jól magam itt, mert érdemes.

2013.02.22. péntek

tegnap megkezdődött a fitness-program. sajnos a gyógyszertől, amit a műtét óta szednem kell, feljött jó pár kiló, és most megkezdtem a harcot ellenük keményen. tegnap volt spinning, ma futás és a parkban lévő gépeken egy kis edzés, egy óriási séta, este meg kori. lenkével odafigyelünk rá, hogy mit eszünk, úgyhogy remélem ha tudom tartani ezt az aktivitást rendszeresen, akkor belátható időn belül visszaállok a korábbi méretre. 

egyébként hiányzik a korábbi blog, és nem tudom, hogy hol lehet lementeni, hogy aktivitás híján ne törölje a blog.hu. kicsit gondolkodom rajta, hogy visszaviszem oda az új posztokat, maximum átnevezem a blogot... 

2013.02.21. csütörtök

pár napja bementem a boltba, beálltam a pénztárhoz. az italos sornál korábban összetörhetett egy üveg, a tulaj épp próbálta eltakarítani a romokat. két megtermett leányzó átcaplatott a kifolyt valamin (ahelyett, hogy megkerülték volna a polcot, nem egy teszkó méretű áruházról van szó...), és beálltak mögém a sorba. majd az egyik megszólalt jó hangosan, magyarul, hogy: "inkább töröjjéé főő mee elesek!" aztán a másik szintén jó hangosan elböfögte magát. én meg behúztam a nyakam és reménykedtem benne, hogy senki nem jön rá, hogy mi ugyanonnan jöttünk. 

2013.02.10. vasárnap

kezdődnek az első konfliktusok a munkahelyen, de nem is akarom részletezni, mert fikarcnyit se érdekel. nagyon furcsa, hogy két hónapja még tuti kiborultam volna, hiába apróság, most viszont nem érdekel. egyáltalán. 

mert az érdekel inkább, hogy elég volt abból, hogy valamit azzal a felkiáltással nem lépek meg, hogy nekem úgyse menne. hát ilyen nincs többé. nincsenek többé talánok meg majdok. igenek vannak és mostok. mert úgy nem lehet megmászni az everestet, hogy a szobában gondolkodunk rajta, és a végén arra jutunk, hogy úgysem vagyunk képesek rá. de igenis képesek vagyunk rá. bármire képesek vagyunk, bármire képes vagyok. 

márciusban jelentkezni fogok stewardessnek. ha felvesznek, folytatom a franciát. ha nem, akkor is. és amikor összegyűjtöttem egy kis pénzt (nem is kéne hozzá sok, persze ez nyilván viszonyítás kérdése), akkor megcsinálom rendesen franciaországban a parton a leszállóban a kávézót. 

2013.02.05. kedd

szóval az van, hogy már három hete londoni lakos vagyok. és közben három hónapnak tűnik, persze nyilván azért, mert ebben a három hétben több minden történt velem, mint az elmúlt három évben. na jó, vegyük inkább az utóbbi cirka fél évet, az azért elég "mozgalmas" volt... szóval az elmúlt fél évben elég sok minden történt, és azt hiszem ez az utóbbi három hét valami betetőzés-féle lehet. 

és hát basszus, itt vagyok londonban. itt élek. van munkám, és hamarosan teljesen hivatalos munkavállaló leszek. már vannak ismerős dolgok, amik körülvesznek. angolul kommunikálok nap mit nap. szóval, a francba is, megcsináltam. és még nagyon sok minden áll előttem, még persze nem ismerem a várost, nincsenek kedvenc helyeim, még nem mozgok benne otthonosan. de minden nappal egyre jobban a részévé válok az itteni életnek. 

és közben nagyon hiányoznak az ismerős dolgok, hiányzik a fahéj, a kis csapatunk, a vendégek, a barátaim, a családom, a pasim. de még mennyire... számolom vissza a napokat, amikor végre hazamehetek egy kis időre. de én akartam ezt. nagyon régóta erre vágytam, és ebben a pillanatban borzasztóan büszke vagyok magamra, hogy belevágtam, és arra, ahogy most az elején helyt állok. és nagyon jó ez az ismerkedési-megszokási időszak is, amikor még minden nap egy újdonság, amikor tele van minden felfedezni és megismerni valóval, amikor még úton-útfélen rácsodálkozik az ember valamire. borzasztóan izgalmas és érdekes ez az egész. és közben rengeteg tervem van, szép lassan majd elkezdődik (folytatódik?) az önmegvalósítás-projekt. :)

2013.01.31. csütörtök

az előbbi történt, csak fejsimi nélkül. félreértések tisztázva, bár tény és való, hogy nem könnyű egy kapcsolatot menedzselni 1500 km távolságból...

a leendő főnökömmel úgy döntöttünk, hogy nem húzzuk az időt szombatig, mindenki elégedett, fel vagyok véve. úgyhogy végülis nem is a leendő főnököm már. vagyis két hét ittlét után végre londoni munkavállaló lettem, és három és fél hét múlva megyek haza négy napra. 

örömébódottá

2013.01.30. szerda

van munkám. holnap kezdek, szombaton döntünk, hogy maradok-e.

és nem, nem vagyok boldog, mert lehet, hogy a nagy depresszió közepette sikerült elszúrnom életem egyetlen normális pasijával a dolgokat, és fogalmam sincs, hogy ha majd végre tudunk beszélni, akkor azt fogja-e mondani, hogy oké, eléggé hülye és hisztis vagy, és most már fogd vissza magad kérlek, de amúgy nincs gond és fejsimi, vagy azt, hogy eljátszottad az utolsó lehetőségedet anyukám, késő bánat. szóval most kevés egy munka a boldogsághoz. 

egy igazi seggfej vagyok. valaki lőjön fejbe, de jól. 

2013.01.28. hétfő

enyhe depresszió kerülget. péntek óta esik. még mindig nincs munkám. 

szombaton beugrottam egy bárba pultozni, úgyhogy legalább valami minimális munkatapasztalatom már van. maga a pultozás nem volt nagy szám, black party volt, mármint nem feketében kellett menni, hanem feketék bulija volt. egy sziget azért erősen pörgősebb, bár elég sokan voltak itt is. szóval a munka nem volt újdonság, max az érintőképernyős kassza, meg a kártyaleolvasó rendszer, de ezekbe iszonyú gyorsan bele lehet jönni. ami szar volt, az az, hogy egy új helyen nem ismeri az ember az árukészletet (és még egy rohadt itallap se volt), azt hogy mi hol van, a szokásokat, stb. a pultostársam ráadásul egy tapló volt, ő nagyon megkeserítette az estémet. meg persze néha nem értettem, hogy mit akar a vendég...

és közben azon agyalok, hogy nem vagyok normális, hogy otthon feladtam egy fix állást, hogy mások pénzét költöm itt a semmire, hogy otthon hagytam a pasimat... 

úgy döntöttem, hogy ha február közepéig nem találok munkát, akkor hazamegyek. 

2013.01.23. szerda

ma csavarogtam kicsit a városban, főleg a covent gardenben. bementem egy templomba turistáskodni, egy csaj volt csak bent. leültem picit nézelődni, a csaj meg odaült a zongorához és eljátszotta az imagine-t. 

boldog első hetet nekem!

2013.01.21. hétfő

a láz és a torokfájás múlóban, a fejfájás viszont szinte folyamatosan kínoz. a hasam minden evés és ivás után fáj egy darabig. ma becsattogtam a prethez, ahova még otthonról jelentkeztem, azt mondták ha eddig nem válaszoltak, akkor sorry, így megy ez. 

mindezek ellenére jól érzem magam, a lakásunk és a szobánk szuper: csöndes, nyugis, tiszta, jó fejek a lakótársak (bár alig találkozunk), és normális csapjaink vannak. imádom az épületeket, a rengeteg zöldséget és gyümölcsöt, ami a környékünkön kapható, az időjárás pedig jelenleg nagyjából ugyanolyan mint otthon ilyenkor, gyönyörű havas minden. 

a munkanélküliség kicsit nyomaszt, egyrészt mert vészesen fogy a pénzem, másrészt mert haszontalannak érzem magam. fogalmam sincs például hogy holnap mivel fogom eltölteni a napot, persze a munkakeresés alap, de azért szeretnék kimozdulni. szerencsére a múzeumok nagy része ingyenes, meg a városnézés se kerül pénzbe (bár az utazás igen, és valahogy be kell jutni a városba), ma is csavarogtam egy nagyot westminsterben meg a temze parton. 

havazás ide vagy oda, el fogok kezdeni futni is, nem várom meg a jó időt. 

hát ez van, csak legyen már munkám basszus.

2013.01.18. péntek

egyelőre egy jó kis betegség lázzal, fej-, torok- és hasfájással, takonykórral. remélem csak a kimerültség jön ki így, hónapok óta kutya bajom se volt. persze így kevésbé élvezem az ittlétet, de ez bárhol így lenne most. 

2013.01.17. csütörtök

2013 január 16-án megkezdődött az új életem londonban. 

az út gyönyörű volt, a városok éjszakai fényei, ahogy a felhők alól felsejlettek, a napfelkelte több ezer méter magasból, a vízből kinövő szélerőművek, aztán ahogy egyszercsak feltűnnek új otthonom partjai. leszálláskor ahogyan belebuktunk a felhőkbe, és a furcsa ijedtség, amikor kibuktunk és egy épület mellett kötöttünk ki és már szálltunk is le, mert földig ért a felhő. 

most még nem furcsa. semmi. megszoktam már, hogy máshol más mint otthon, azt is, hogy sokszor nem magyarul beszélnek körülöttem, bár még automatikusan magyarul kérek bocsánatot az utcán. tegnap még nem volt se időm se energiám felocsúdni, ma már van egy pici remegés a gyomromban. kitettem néhány képet a családról, ha rájuk nézek egy pici könnycsepp a szemem sarkában tudatja velem, hogy nem csak pár kilométer választ el tőlük.

szóval itt vagyok, és itt is otthon vagyok, még ha ez a szó egyelőre csak a szobánkat jelenti, amit gyorsan tettem-tettünk otthonossá, azzal a ki nem mondott indokkal, hogy kell legalább egy sarok, ami ismerős és biztonságot nyújt. 

hát akkor lássuk mi vár engem itt!

2013.01.04. péntek

hamarosan indulunk...

az előzmények itt