2013 január 16-án megkezdődött az új életem londonban.
az út gyönyörű volt, a városok éjszakai fényei, ahogy a felhők alól felsejlettek, a napfelkelte több ezer méter magasból, a vízből kinövő szélerőművek, aztán ahogy egyszercsak feltűnnek új otthonom partjai. leszálláskor ahogyan belebuktunk a felhőkbe, és a furcsa ijedtség, amikor kibuktunk és egy épület mellett kötöttünk ki és már szálltunk is le, mert földig ért a felhő.
most még nem furcsa. semmi. megszoktam már, hogy máshol más mint otthon, azt is, hogy sokszor nem magyarul beszélnek körülöttem, bár még automatikusan magyarul kérek bocsánatot az utcán. tegnap még nem volt se időm se energiám felocsúdni, ma már van egy pici remegés a gyomromban. kitettem néhány képet a családról, ha rájuk nézek egy pici könnycsepp a szemem sarkában tudatja velem, hogy nem csak pár kilométer választ el tőlük.
szóval itt vagyok, és itt is otthon vagyok, még ha ez a szó egyelőre csak a szobánkat jelenti, amit gyorsan tettem-tettünk otthonossá, azzal a ki nem mondott indokkal, hogy kell legalább egy sarok, ami ismerős és biztonságot nyújt.
hát akkor lássuk mi vár engem itt!
Én tudom, hogy nagyon jó lesz ott neked! :)
VálaszTörlésMeg néha biztos rossz is lesz, de az majd elmúlik gyorsan. És olyankor gondolj arra, hogy már azért is nagyon sokan irigyelnek, mert volt bátorságod belevágni, és minden nehezítő körülmény ellenére megcsináltad amit elhatároztál!
És legyen benned mindig olyan elszántság, és energia mint az ötszázhetvenhatodik-hetedik környékén!