soha nem lesz már nyugi. és soha nem lesz könnyű semmi. nekem nem. tudom, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak, tudom, tudom, de hiába gondolok erre, mégsem segít. a pszichonéni is azt mondta, hogy írjam össze, hogy mi az amit saját erőből értem el, és kábé mindent igazából, de mégsem segít. csak bazira fáradt vagyok és folyton bőgnöm kell (lehet, hogy csak a hülye gyógyszer miatt van? de már egy éve szedem...).
az van, hogy átköltöztem végre egy saját szobába etteréktől. ettől hirtelen nagyon magányos lettem, ráadásul a ház elég gáz, le van pukkanva, recseg-ropog, a fürdő tiszta penész, a konyha büdös, bár legalább a szobám cuki, csak rohadt kicsi. szóval az öcsém segített átcuccolni (ők is most költöztek, csak egy komplett kétszobás lakásba), és amikor meglátta a szobámat, az volt az első reakciója, hogy ez kisebb, mint náluk a vendégszoba. végülis igaza van, náluk minden helyiség nagyobb, még az előszoba is... utána lementünk hozzájuk lakásavatóra, tengerpart, kisváros, kocsi, lakás, minden fasza, hamarosan jön a kutya aztán a gyerek. én meg herripottert játszom a mini-szobámban. persze, hogy totál ki vagyok borulva, miért ne lennék, mindentől kiborulok. lehet, hogy van valami a fejemben, ami nyomja az agyam kiborulás-központját. de komolyan, ez már nem normális.
anyával beszéltem pár napja, végig azt mondogatta, hogy szegény öcsém nem lesz a családjával karácsonykor, és milyen rossz lesz neki, aztán belőlem kibukott, hogy a saját döntése volt, és neki ott lesz a csaja, és totál izgatottak, hogy milyen karácsonyfa legyen meg ilyenek és legalább nem kell lefutniuk a kötelező köröket, szóval azért nem lesz neki olyan szörnyű, mint ahogy most sem az. miközben én hazajövök munka után a szobámba, és kiborulok, mert nincs kihez szólni, a lakótársak meg nem érdekelnek. persze ő meg elmondta az öcsémnek...
de én nem akarok ilyen lenni, nem akarok féltékeny lenni a saját testvéremre, én nem ilyen vagyok, én örülni akarok annak, hogy neki könnyű és jó, és le akarom szarni, hogy nekem meg nem, de akkor miért nem megy? ez volt egész eddig mindig. ő akármit csinált az jó volt, én akármit az rossz. ő jól kijött anyával mindig, eltartották 26 évig, ő volt a mérnökúr akkor is, ha nem fejezte be az egyetemet, az én diplomám senkit nem érdekelt, meg úgy általában semmi, amit csináltam. és mégse voltam féltékeny soha. nem érdekelt. akkor most miért??
én elhúzok a picsába new yorkba tényleg, ma megmondtam a team leaderemnek, hogy ez a terv, azt mondta sok változás lesz januártól, és hogy simán kijutok egy-másfél év alatt, csak kicsit hajtsak rá és legyek cápa, ezt mondta, you have to be a shark, mert előrébb kell jutnom, és ahhoz kicsit törtetni kell. úgyhogy most nekiállok törtetni.
Nyugi, ne legyen már lelkiismeretfurdalásod! Nem öcsédre haragszol, hanem anyádra (igazad van!), és nem irigykedsz öcséd sikerére, hanem a világ igazságtalanságára vagy kiakadva (igazad van!). Az anyák meg hülyék - tisztelet a kivételnek -, vagy totál lelkitársak a lányukkal, vagy semmi sem elég jó. A fiukban bezzeg nem kell önmegvalósítani.
VálaszTörlés"Törtetni" meg lehet úgy is, hogy nem más fején taposol. Menni fog!
Mindig elszomorodok, ha ezt elolvasom. És sose tudok mit mondani.
VálaszTörlés