2014.01.21 kedd

csütörtökön volt egy éve, hogy itt vagyok. néha nem tűnik annyinak, néha pedig sokkal többnek tűnik. nézzük az itteni elsőket:

- az első sörömet a waxy's little sisterben ittam lenkével. 

- az első munkahely a cintia's cafe volt az ansell garden centerben, az isten háta mögött kettővel

- az első koncerten a finsbury-ben voltunk szintén lenkével (lazytalk)

- az első évben ötször voltam otthon, először alig másfél hónap után

- az első repülés helyszíne firle volt, onnan már látszik a tenger

- az első vezetés shrewsburynél volt, bérelt autó, apáékkal voltunk az angol nemzetin, vissza londonba már végig én vezettem

- az első bringázás a turnpike lane-hez volt, egy szobát mentünk megnézni barbival

- az első randi rögtön egy négyórás autóúttal indult, de nem lett belőle semmi

- az első látogatóm mitró volt :)

és egy harminc kilós bőrönddel jöttem, de azóta már van szobanövényem (három is, és még élnek!), itt a bringám, a korim és az ernyőm, vannak könyveim, varrókészletem és rengeteg pálinkám... :)

2014.01.15. szerda

tegnap meglátogattam az itteni kórházat. eddig rettegés volt, hogy ha bekerülnék, akkor mi lesz, érteni fognak-e és én őket? de nem volt gond. legalábbis az angollal. 

az volt, hogy álltam a pultban, és elkezdtem kicsit gyengének érezni magam. aztán kicsit fájt a hasam. aztán kicsit jobban. és mégjobban. kapaszkodtam a kasszába vagy mi a frász az, és próbáltam nem mozdulni, bár nem is nagyon ment volna. aztán kértem szünetet, elvánszorogtam az öltözőig, és ott már potyogtak a potyognivalók (=könnyek) próbáltam ülni, feküdni, semmi se volt jó, közben rámtört a pánik is kicsit. felbolydult a staff, jöttek a kisfőnökök meg a nagyfőnök, mi a franc van, akarok kórházba menni? nem tudom, nem tudom, akarok. ezermillió bocsánatkérés, nagyfőni hívott taxit, egyik kisfőni meg elkísért. 

hát azért az vicces, hogy az emergency-n sorszámot kell húzni. :) elsőre adjak vizeletmintát. kaptam egy olyan üvegcsét, amibe kb a hüvelykujjam fért bele max, elhoztam emlékbe. :) aztán vérvétel, mindenkinek hetvenhatszor elmondtam a műtétet, hogy meg tudják nézni, hogy nem azzal van-e a baj. akkor már végre jött a fájdalomcsillapító, bár tablettában. aztán kaptam egy külön kis vizsgálót meg egy csini kórházi pizsit, újabb üvegcse, klasszik hátulkötős pizsiben meg tiszacipőben átvánszorogtam a fél kórházon a mosdóig. végül jött egy doki, hogy a vérképem teljesen rendben van, valami értékem a üvegcsés mintából három plusszos (na azt nem értettem, hiába mondta el többször), ami fertőzésre utal, végül elengedtek felfázás-gyanúval, antibiotikummal meg fájdalomcsillapítóval. 

én kicsit szkeptikus vagyok*, és nem bánnám ha találnék végre egy nőgyógyászt, aki időben meg tud vizsgálni, mert amúgy 29-re van időpontom, de végülis ő a doki orvosi diplomával, nem pedig én. néha furcsa helyeken fáj a hasam, de nem tudom, hogy csak beképzelem-e, végülis a képzelt fájdalmakkal is pont az a baj, hogy teljesen valóságosnak tűnnek... 

mindenesetre ma már jobb a helyzet.

*méghozzá azért, mert semmilyen klasszikus tünetét nem produkálom a felfázásnak, konkrétan az egész hasam fájt és görcsölt, mintha betont öntöttek volna bele. de hát én tényleg nem vagyok orvos...

2014.01.05. szombat

baromi sokat gondolkodom mostanában saját magamról. hogy miért vagyok olyan, amilyen, hogy milyen szeretnék lenni és azt hogyan tudom elérni, de főleg arról, hogy miért vagyok olyan, amilyen. hogy vajon mit mondana bizonyos dolgokra a pszichonéni, hogy miért vagyok ekcémás hat hónapos korom óta, hogy miért rágom a körmöm (értem én: rágom magam, mindenen rágódom), hogy miért volt a műtét tavaly, miért kezdett el újra fájni a hasam, és hogy mit lehet ezekkel, meg egy csomó minden mással kezdeni. és ahogy gondolkodom rájövök, hogy egészen kicsi koromtól kezdve tele vagyok sérelmekkel, főleg amiket anya és apa okoztak. hogy anya a válás után egyáltalán nem foglalkozott velem, mert apára emlékeztettem és mert túlságosan lefoglalta az önsajnálat, hogy apa csak a repüléssel foglalkozott, és amíg el nem kezdtem siklóernyőzni, addig őt sem érdekelte, hogy velem mi a fene van, és tudom, hogy a maguk módján mindketten szeretnek és szerettek, de ettől még nem vagyok kint a vízből. és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel. 

rájöttem, hogy a család egyetlen tagja, akivel kapcsolatban semmilyen feszültséget nem érzek, és akivel mindig nagyon közeli és normális volt a kapcsolatom, és aki semmilyen frusztrációt nem okozott soha bennem, az a nagymamám. a mama nem az a tipikus nagymama, ő egy igazi pesti lány, akivel lehet bármiről beszélgetni, és véleménye van és lehet káromkodni is előtte, és ő is elküld a picsába ha arról van szó. és szövetségesek vagyunk, mert mindenkit kibeszélünk a családból, és ugyanaz a véleményünk, és a kéz- meg a lábfejünk is egyforma. és mégse mondtuk egymásnak soha, hogy mennyire szeretjük egymást, nálunk ez a családban nem divat (vagy szokás), mi nem ölelgetjük meg puszilgatjuk egymást, és nem mondunk ilyeneket. és ma felhívtam, mert szilveszterkor észre se vettem, hogy már kétezertizennégy van, de amúgy is alszik ő már éjfélkor, újév ide vagy oda, aztán dolgoztam sokat, de ma a szünetemben felhívtam, és nagyon örültünk egymásnak és a végén azt mondta, hogy "nagyon szeretlek" és én azt, hogy "én is téged", én ilyet csak pasinak mondtam max. és nagyon jó volt végre kimondani és nagyon megható. és borzasztóan hiányzik, és nagyon szeretnék otthon lenni vele, és megint kisgyerek lenni és befeküdni mellé az ágyba, hogy közben az altatót énekelje és a hátamat simogassa, és ha belealszik, akkor megbökdössem, hogy folytassa. 

2013.12.17. kedd

soha nem lesz már nyugi. és soha nem lesz könnyű semmi. nekem nem. tudom, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak, tudom, tudom, de hiába gondolok erre, mégsem segít. a pszichonéni is azt mondta, hogy írjam össze, hogy mi az amit saját erőből értem el, és kábé mindent igazából, de mégsem segít. csak bazira fáradt vagyok és folyton bőgnöm kell (lehet, hogy csak a hülye gyógyszer miatt van? de már egy éve szedem...).

az van, hogy átköltöztem végre egy saját szobába etteréktől. ettől hirtelen nagyon magányos lettem, ráadásul a ház elég gáz, le van pukkanva, recseg-ropog, a fürdő tiszta penész, a konyha büdös, bár legalább a szobám cuki, csak rohadt kicsi. szóval az öcsém segített átcuccolni (ők is most költöztek, csak egy komplett kétszobás lakásba), és amikor meglátta a szobámat, az volt az első reakciója, hogy ez kisebb, mint náluk a vendégszoba. végülis igaza van, náluk minden helyiség nagyobb, még az előszoba is... utána lementünk hozzájuk lakásavatóra, tengerpart, kisváros, kocsi, lakás, minden fasza, hamarosan jön a kutya aztán a gyerek. én meg herripottert játszom a mini-szobámban. persze, hogy totál ki vagyok borulva, miért ne lennék, mindentől kiborulok. lehet, hogy van valami a fejemben, ami nyomja az agyam kiborulás-központját. de komolyan, ez már nem normális. 

anyával beszéltem pár napja, végig azt mondogatta, hogy szegény öcsém nem lesz a családjával karácsonykor, és milyen rossz lesz neki, aztán belőlem kibukott, hogy a saját döntése volt, és neki ott lesz a csaja, és totál izgatottak, hogy milyen karácsonyfa legyen meg ilyenek és legalább nem kell lefutniuk a kötelező köröket, szóval azért nem lesz neki olyan szörnyű, mint ahogy most sem az. miközben én hazajövök munka után a szobámba, és kiborulok, mert nincs kihez szólni, a lakótársak meg nem érdekelnek. persze ő meg elmondta az öcsémnek... 

de én nem akarok ilyen lenni, nem akarok féltékeny lenni a saját testvéremre, én nem ilyen vagyok, én örülni akarok annak, hogy neki könnyű és jó, és le akarom szarni, hogy nekem meg nem, de akkor miért nem megy? ez volt egész eddig mindig. ő akármit csinált az jó volt, én akármit az rossz. ő jól kijött anyával mindig, eltartották 26 évig, ő volt a mérnökúr akkor is, ha nem fejezte be az egyetemet, az én diplomám senkit nem érdekelt, meg úgy általában semmi, amit csináltam. és mégse voltam féltékeny soha. nem érdekelt. akkor most miért??

én elhúzok a picsába new yorkba tényleg, ma megmondtam a team leaderemnek, hogy ez a terv, azt mondta sok változás lesz januártól, és hogy simán kijutok egy-másfél év alatt, csak kicsit hajtsak rá és legyek cápa, ezt mondta, you have to be a shark, mert előrébb kell jutnom, és ahhoz kicsit törtetni kell. úgyhogy most nekiállok törtetni. 

2013.11.22. péntek

naszóval, hogy miért szar a kávénk:

nem olyan bonyolult amúgy a dolog. az van, hogy olyan kávégépeink vannak, amikbe bele van építve a daráló és minden automatikus. ami azért nem jó, mert egyrészt a darálót folyamatosan állítani, ellenőrizni kell (persze ezt elvileg elvégzi a gép magától, de én azért szívesebben csinálom magam és jobban is hiszek a saját megítélésemben, mint a gépében), de ez még a kisebbik gond. a nagyobbik az, hogy mivel a daráló benne van a kávégépben, ami forró, ezért a benne lévő kávészemek egy idő után megégnek, és konkrétan egy keserű, égett, mosogatólé-ízű valamit adunk el kávé helyett. nem is értem, hogy aki sima presszót kér, az hogy tudja meginni. az még csak ráadás, hogy csak papírpoharaink vannak, bár ehhez a kávéhoz már végülis tökmindegy. :)

2013.11.18. hétfő

kicsit káosz van, illetve velem nem, kb minden ugyanaz egy jó ideje, hacsak azt nem nézzük, hogy végre-valahára eljutottam az első tréningre amire általában az első hónap környékén már sor kerül normális esetben, de nálam kicsit elcsúszott a dolog, mert mindkét időpont amit lefoglaltak nekem a főnik, az akkor volt, amikor én szabin voltam... ez azért vicces, mert ha nem megy el az illető, akkor az adott shopnak 150 fontot kell fizetni. hát ez van, nem az én hibám, ők voltak a hülyék, mindenesetre végre túl vagyok rajta, le is vizsgáztam, és most már nem csak sima team member vagyok, hanem team member star (wow...). ez persze fizuemeléssel is jár, és ezek után lehet "specializálódni", pl én barista leszek (bár lényegében már most is az vagyok), szóval jön hamarosan a barista tréning és utána újabb vizsga és újabb fizuemelés, juhé. 

ez az egész azért izgi, mert oké, hogy mi csináljuk anglia legszarabb kávéját (majd legközelebb elmesélem miért is), és oké, hogy egy multi az egész, de végülis ennek előnyei is vannak. és itt jön az én legújabb ötletem. ugyanis vannak üzleteink amerikában és franciaországban is (meg hongkongban is), és ha már team leader (az pl a barista utáni következő lépés) vagy annál magasabb pozícióban van az ember, akkor már át tudod kérni magad külföldre. szóval a legújabb tervem az az, hogy szerintem kb egy-másfél év múlva simán team leader lehetnék már, és akkor elhúzok egy-két évre new yorkba. persze ehhez nem feltétlenül kellene a pretnél dolgozni, de kicsit megkönnyíti a dolgot az, hogy cégen belül marad az ember és pl a vízumot meg ilyeneket ők intézik, arról nem is beszélve, hogy ha már assistant manager vagy manager vagy, akkor egy csomó juttattás van, pl fizetik fél évig a lakásbérlést. szóval ez most a legújabb ötlet, végülis ha már se kutyám se macskám nincs, akkor legalább világot láthatok. 

persze ez nem száz százalék, nem ragaszkodom hozzá foggal-körömmel, simán lehet, hogy addig betelik a pohár és inkább elhúzok a francba máshova dolgozni, de meglátjuk. ha kibírom, és jól érzem magam, akkor miért ne.

de persze azért a tervezgetés mellett rohadtul hiányzik valaki mellőlem, és minden este úgy fekszem le, hogy arra gondolok, hogy milyen lenne, ha itt lenne, vagy ha én ott, és mindig ebbe alszom bele, és ez lehetne nagyon szar érzés is, de valahogy inkább megnyugtató, nem tudom miért...

ja a káosz, az azért van, mert még mindig etteréknél csövezem, és közben egy hét múlva szül, és én még mindig nem találtam szobát magamnak, és közben felröppent a hír, hogy lenke januárban visszamegy magyarországra, és még nem tudtunk találkozni és beszélni, és ez halálra idegesít, hogy lövésem sincs, hogy mi van.

2013.11.08. csütörtök

tök jó, ma egész nap azt hittem, hogy péntek van és mindenkinek jó hétvégét kívántam...

egy ideje már én vagyok a crazy nori a munkahelyen, főleg kicsi bennek, folyton szivatjuk egymást, és mivel most épp ugyanarra lakunk, ezért az egész hazautat is végigröhögjük. ma pl pont pirosra váltott a lámpa mire a zebrához értünk, de lendületben voltunk, úgyhogy gyorsan átszaladtunk, de közben visítottunk. hangosan. a másik oldalon egy hölgy állt bringával, mire átértünk már nagyon röhögött rajtunk. tökre feldobja a napjaimat a csapatom, és már most szomorkodom, mert hamarosan a zárós műszakból átkerülök egy nyolctól négyig tartóba, és akkor nem lesz már ilyen. :(