2014.08.26. kedd

hú basszus most látom csak, hogy hatmillió éve nem történt itt semmi... pedig velem meg annál több minden, csak hát mindig van jobb dolgom mint ide irkálni... ejnye-bejnye, na akkor most pótolunk egy kicsit, amúgy is pont az előző posztban említett ügyekben van a legtöbb fejlemény.

az történt ugyanis, hogy a fene nagy lelkesedésem az itteni rendőrséggel meg igazságszolgáltatással kapcsolatban kicsit elhamarkodott volt. pontosabban a rendőrséggel végül minden oké volt, jó fejek voltak, tájékoztattak, stb. aztán megvolt a pasas tárgyalása, ahol a bíró megítélt a csávónak 14 nap börtönbüntetést, nekem meg nulla kártérítést... cseszhetem a telefonomat, az előfizetésemet, mindent, még szerencse, hogy ott volt a biztosításom rá... 

aztán mire jól kimérgelődtem magam, addigra jött otthonra egy levél a pesti kerületi bíróságtól, hogy a három évvel ezelőtti csajt (aki átvert, aztán elkaptam, mert elsétált fél évvel később a szörp előtt), végre vád alá helyezték, szeptember 10-én lesz a tárgyalás. úgyhogy megyek haza, mondjuk fura mert tanúként vagyok beidézve nem sértettként, bár nem tudom ezek a dolgok hogy mennek... remélem azért a kártérítésem most kivételesen megkapom... persze a repjegyemet nem tudják megtéríteni, mert a bejelentett lakcímem otthon van, szívás.  

aztán mi is történt még, hát volt még májusban egy csúnya balhé az egyik lakótárssal, nem részletezem mert elég személyes, de utána próbáltuk valahogy elviselni egymást, aztán jött egy újabb balhé nemrég, úgyhogy most nem túl jó a hangulat (azért majd valamikor lehet, hogy leírom, csak emlékeztetőnek magamnak, hogy mennyire nem szabad megbízni az emberekben, bár valszeg pont ugyanezt gondolja ő is rólam...). ráadásul együtt is dolgozunk, külön élmény... 

viszont ősztől feljebb lépek (ja, mert időközben én lettem a kávézó vezető baristája, ami nagyon jól hangzik, de amúgy kicsit bullshit a dolog, tervbe is van véve egy rendes hivatalos, nemzetközi tanfolyam jövőre), kicsit ijesztő a dolog, bár nem tudom megmondani pontosan miért. viszont az a jó, hogy a nagyfőnök szólt konkrétan a menedzseremnek, hogy kezdjen velem sürgősen valamit, ami nagyon nagy szó és nagyon megtisztelő, ezt magamtól is tudom, de a főni is kihangsúlyozta többször. én meg csak pislogok, hogy mit látnak ezek bennem. 

2014.03.31. hétfő

Az van, hogy még decemberben ellopták a telefonom a kávézó konyhájából. Mivel volt biztosítás rá, ezért elcsattogtam a rendőrségre feljelentést tenni, amúgy valószínűleg hagytam volna a fenébe. Hát kiderült, hogy nem lett volna érdemes akkor sem, ugyanis úgy tűnik megvan a csávó. Be is rendeltek ma délutánra a rendőrségre, ahol újból el kellett mondanom (kb tizenhatodjára, anno el kellett mesélnem a főnökömnek, a rendőrörsön a rendőrbácsinak, a nyomozónéninek, a szolgáltatónak, a biztosítónak, meg persze a barátoknak meg a kollégáknak, hogy mindenki okuljon belőle), szóval most egyeztettük a sztorit újból, mondta a nyomozónéni, hogy este mennek letartóztatni, hát mekkora királyság ez már! és hogy mindenről tájékoztat, egyébként eddig is folyamatosan kaptam az emaileket a vallomásomról, meg arról, hogy mikor éppen hogy állt az ügy. a csávó nevét is megmondta, mert alá kellett írnom, hogy nem ismerem. Úgyhogy most várjuk a fejleményeket.

Ez az egész azért durva, mert van összehasonlítási alapom, hogy otthon hogy mennek a dolgok a rendőrségen, és értem én, hogy teljesen más a két ország gazdasági helyzete, ezáltal más a rendőrségek finanszírozása, stb, de bakker én anno a kezükbe adtam azt a nőt, aki átvert majdnem negyven rugóval,és azóta se történt semmi, ennek már két és fél éve (asszem). Még csak egy hivatalos levelet se kaptam, hogy most mi a fene van, ha felhívom őket, akkor megy a hümmögés, hogy mennyi dolguk van, egyszer azt mondták, hogy a Pista elfelejtette elküldeni a levelet, hogy folytatják a nyomozást, de majd szólnak neki, hogy küldje el ... Gondolom szép lassan elévül az ügy és cseszhetem a pénzem. Jobban jártam volna, ha nem a rendőröket hívom, hanem követem a nőt, aztán meglátogatom néhány határozott férfiismerőssel és elkérem a pénzem. 

De most komolyan, ha már megvan a bűnöző, akkor mit kell még nyomozgatni? Milyen bizonyíték kell még azon kívül, hogy odavittem nekik, hogy ő volt az? Azért ha otthon leszek júniusban felhívom őket újra, hogy mégis mivan már.

Itt meg mindenki tök kedves meg jófej, tökre komolyan vesznek, pedig csak egy telefonról van szó, mondjuk egy 300 fontos készülék volt, de akkor sem százezrekről beszélünk, és mégis fél év alatt pontot tesznek az ügyre, és még a pasit is maguktól találták meg. 

2014.02.25. kedd

két hete szállt fel a repülőre gy ügynök, és azóta csend van. amit elég nehezen viselek, ugyanis én meg már huszonegy hónapja vagyok belezúgva, hol kisebb hol nagyobb intenzitással. és amikor épp a kisebb intenzitásnál tartunk, akkor a nagy csendből egyszer csak felbukkan, mintha érezné, hogy hirtelen szinten kell tartani az érzelmeimet, és minden kezdődik elölről: az örülés, a még nagyobb örülés, aztán a szenvedés a csendtől... és én meg folyton csak bőgök és nem értem, hogy miért van ez így, és miért nem lehet azt, hogy aki ennyire kellene nekem, annak én miért nem kellek, és miért van az, hogy nekem huszonegy hónap után sem kell más. 

ha egyszer a büdös életben valami csoda folytán lesz gyerekem és lány lesz, akkor meg leszek lőve rendesen, hogy mit tanítsak neki. mert ha fiam lesz, akkor megtanítom neki, hogy hogyan nem lehet viselkedni a lányokkal, hogy ha valaki nem érdekli, akkor hagyja békén, ha meg valaki igen, akkor mutassa ki és legyen mindig korrekt. de ha lányom lesz, akkor nem tudom mit mondjak majd neki. mert nincs nagy ő, és nincs herceg fehér lovon, és lehet, hogy az ember soha nem ismerkedik meg olyannal, aki ugyanazt érzi iránta viszont, és amúgy is az élet egy nagy vicc, egy bullshit, egy átverés, isten jót röhög rajtunk, mi vagyunk az ő kábeltévéje, az esti sorozat, a kabaré. 

olyan fáradt vagyok, és már new york is le van sz.rva, néha legszívesebben hazamennék...

2014.02.14. péntek

végre végre megvolt a kétnapos tréningem (barista), túl sok újdonság nem volt, de nagyon jó csapat jött össze, nagyon élveztem. a végén még négyszemközt meg is dicsért a trénernéni, hogy ott a sarokban mi voltunk a  smart corner és hogy amazing knowledge-em van és még tuti találkozunk, és hogy csináljam nagyszerűen a munkámat, bár biztos benne, hogy úgy fogom, és akkor még rengeteg lehetőséget fogok kapni. szóval örülés van. most jön egy három hónapos időszak, ami alatt minden héten más feladatom lesz, és a végén levizsgázom. ráadásul hétfőhöz egy hétre átkerülök nappali shiftbe műszakba (héttől kettőig), és végre lesz újra normális életem, szabad estéim, stb. 

aztán itt volt gy ügynök pár napig, és nem mentünk egymás agyára (azt hiszem), és nem fojtottam a temzébe meg ő se engem, és minden nagyon jó volt. csak a végére borultam ki egy kicsit, de nem igazán csodálkozom rajta. pláne, hogy lenke tegnap visszaköltözött magyarországra, ennyi búcsúzkodás egy hétre túl sok. nagyon furi ez így most, nem tudom milyen lesz itt nélküle...

úgyhogy hogy elvonjam a saját figyelmem, most munkára koncentrálás meg tanulás meg ezek vannak, még jó, hogy ez pont így jött össze...

2014.01.21 kedd

csütörtökön volt egy éve, hogy itt vagyok. néha nem tűnik annyinak, néha pedig sokkal többnek tűnik. nézzük az itteni elsőket:

- az első sörömet a waxy's little sisterben ittam lenkével. 

- az első munkahely a cintia's cafe volt az ansell garden centerben, az isten háta mögött kettővel

- az első koncerten a finsbury-ben voltunk szintén lenkével (lazytalk)

- az első évben ötször voltam otthon, először alig másfél hónap után

- az első repülés helyszíne firle volt, onnan már látszik a tenger

- az első vezetés shrewsburynél volt, bérelt autó, apáékkal voltunk az angol nemzetin, vissza londonba már végig én vezettem

- az első bringázás a turnpike lane-hez volt, egy szobát mentünk megnézni barbival

- az első randi rögtön egy négyórás autóúttal indult, de nem lett belőle semmi

- az első látogatóm mitró volt :)

és egy harminc kilós bőrönddel jöttem, de azóta már van szobanövényem (három is, és még élnek!), itt a bringám, a korim és az ernyőm, vannak könyveim, varrókészletem és rengeteg pálinkám... :)

2014.01.15. szerda

tegnap meglátogattam az itteni kórházat. eddig rettegés volt, hogy ha bekerülnék, akkor mi lesz, érteni fognak-e és én őket? de nem volt gond. legalábbis az angollal. 

az volt, hogy álltam a pultban, és elkezdtem kicsit gyengének érezni magam. aztán kicsit fájt a hasam. aztán kicsit jobban. és mégjobban. kapaszkodtam a kasszába vagy mi a frász az, és próbáltam nem mozdulni, bár nem is nagyon ment volna. aztán kértem szünetet, elvánszorogtam az öltözőig, és ott már potyogtak a potyognivalók (=könnyek) próbáltam ülni, feküdni, semmi se volt jó, közben rámtört a pánik is kicsit. felbolydult a staff, jöttek a kisfőnökök meg a nagyfőnök, mi a franc van, akarok kórházba menni? nem tudom, nem tudom, akarok. ezermillió bocsánatkérés, nagyfőni hívott taxit, egyik kisfőni meg elkísért. 

hát azért az vicces, hogy az emergency-n sorszámot kell húzni. :) elsőre adjak vizeletmintát. kaptam egy olyan üvegcsét, amibe kb a hüvelykujjam fért bele max, elhoztam emlékbe. :) aztán vérvétel, mindenkinek hetvenhatszor elmondtam a műtétet, hogy meg tudják nézni, hogy nem azzal van-e a baj. akkor már végre jött a fájdalomcsillapító, bár tablettában. aztán kaptam egy külön kis vizsgálót meg egy csini kórházi pizsit, újabb üvegcse, klasszik hátulkötős pizsiben meg tiszacipőben átvánszorogtam a fél kórházon a mosdóig. végül jött egy doki, hogy a vérképem teljesen rendben van, valami értékem a üvegcsés mintából három plusszos (na azt nem értettem, hiába mondta el többször), ami fertőzésre utal, végül elengedtek felfázás-gyanúval, antibiotikummal meg fájdalomcsillapítóval. 

én kicsit szkeptikus vagyok*, és nem bánnám ha találnék végre egy nőgyógyászt, aki időben meg tud vizsgálni, mert amúgy 29-re van időpontom, de végülis ő a doki orvosi diplomával, nem pedig én. néha furcsa helyeken fáj a hasam, de nem tudom, hogy csak beképzelem-e, végülis a képzelt fájdalmakkal is pont az a baj, hogy teljesen valóságosnak tűnnek... 

mindenesetre ma már jobb a helyzet.

*méghozzá azért, mert semmilyen klasszikus tünetét nem produkálom a felfázásnak, konkrétan az egész hasam fájt és görcsölt, mintha betont öntöttek volna bele. de hát én tényleg nem vagyok orvos...

2014.01.05. szombat

baromi sokat gondolkodom mostanában saját magamról. hogy miért vagyok olyan, amilyen, hogy milyen szeretnék lenni és azt hogyan tudom elérni, de főleg arról, hogy miért vagyok olyan, amilyen. hogy vajon mit mondana bizonyos dolgokra a pszichonéni, hogy miért vagyok ekcémás hat hónapos korom óta, hogy miért rágom a körmöm (értem én: rágom magam, mindenen rágódom), hogy miért volt a műtét tavaly, miért kezdett el újra fájni a hasam, és hogy mit lehet ezekkel, meg egy csomó minden mással kezdeni. és ahogy gondolkodom rájövök, hogy egészen kicsi koromtól kezdve tele vagyok sérelmekkel, főleg amiket anya és apa okoztak. hogy anya a válás után egyáltalán nem foglalkozott velem, mert apára emlékeztettem és mert túlságosan lefoglalta az önsajnálat, hogy apa csak a repüléssel foglalkozott, és amíg el nem kezdtem siklóernyőzni, addig őt sem érdekelte, hogy velem mi a fene van, és tudom, hogy a maguk módján mindketten szeretnek és szerettek, de ettől még nem vagyok kint a vízből. és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel. 

rájöttem, hogy a család egyetlen tagja, akivel kapcsolatban semmilyen feszültséget nem érzek, és akivel mindig nagyon közeli és normális volt a kapcsolatom, és aki semmilyen frusztrációt nem okozott soha bennem, az a nagymamám. a mama nem az a tipikus nagymama, ő egy igazi pesti lány, akivel lehet bármiről beszélgetni, és véleménye van és lehet káromkodni is előtte, és ő is elküld a picsába ha arról van szó. és szövetségesek vagyunk, mert mindenkit kibeszélünk a családból, és ugyanaz a véleményünk, és a kéz- meg a lábfejünk is egyforma. és mégse mondtuk egymásnak soha, hogy mennyire szeretjük egymást, nálunk ez a családban nem divat (vagy szokás), mi nem ölelgetjük meg puszilgatjuk egymást, és nem mondunk ilyeneket. és ma felhívtam, mert szilveszterkor észre se vettem, hogy már kétezertizennégy van, de amúgy is alszik ő már éjfélkor, újév ide vagy oda, aztán dolgoztam sokat, de ma a szünetemben felhívtam, és nagyon örültünk egymásnak és a végén azt mondta, hogy "nagyon szeretlek" és én azt, hogy "én is téged", én ilyet csak pasinak mondtam max. és nagyon jó volt végre kimondani és nagyon megható. és borzasztóan hiányzik, és nagyon szeretnék otthon lenni vele, és megint kisgyerek lenni és befeküdni mellé az ágyba, hogy közben az altatót énekelje és a hátamat simogassa, és ha belealszik, akkor megbökdössem, hogy folytassa.