2014.01.21 kedd

csütörtökön volt egy éve, hogy itt vagyok. néha nem tűnik annyinak, néha pedig sokkal többnek tűnik. nézzük az itteni elsőket:

- az első sörömet a waxy's little sisterben ittam lenkével. 

- az első munkahely a cintia's cafe volt az ansell garden centerben, az isten háta mögött kettővel

- az első koncerten a finsbury-ben voltunk szintén lenkével (lazytalk)

- az első évben ötször voltam otthon, először alig másfél hónap után

- az első repülés helyszíne firle volt, onnan már látszik a tenger

- az első vezetés shrewsburynél volt, bérelt autó, apáékkal voltunk az angol nemzetin, vissza londonba már végig én vezettem

- az első bringázás a turnpike lane-hez volt, egy szobát mentünk megnézni barbival

- az első randi rögtön egy négyórás autóúttal indult, de nem lett belőle semmi

- az első látogatóm mitró volt :)

és egy harminc kilós bőrönddel jöttem, de azóta már van szobanövényem (három is, és még élnek!), itt a bringám, a korim és az ernyőm, vannak könyveim, varrókészletem és rengeteg pálinkám... :)

2014.01.15. szerda

tegnap meglátogattam az itteni kórházat. eddig rettegés volt, hogy ha bekerülnék, akkor mi lesz, érteni fognak-e és én őket? de nem volt gond. legalábbis az angollal. 

az volt, hogy álltam a pultban, és elkezdtem kicsit gyengének érezni magam. aztán kicsit fájt a hasam. aztán kicsit jobban. és mégjobban. kapaszkodtam a kasszába vagy mi a frász az, és próbáltam nem mozdulni, bár nem is nagyon ment volna. aztán kértem szünetet, elvánszorogtam az öltözőig, és ott már potyogtak a potyognivalók (=könnyek) próbáltam ülni, feküdni, semmi se volt jó, közben rámtört a pánik is kicsit. felbolydult a staff, jöttek a kisfőnökök meg a nagyfőnök, mi a franc van, akarok kórházba menni? nem tudom, nem tudom, akarok. ezermillió bocsánatkérés, nagyfőni hívott taxit, egyik kisfőni meg elkísért. 

hát azért az vicces, hogy az emergency-n sorszámot kell húzni. :) elsőre adjak vizeletmintát. kaptam egy olyan üvegcsét, amibe kb a hüvelykujjam fért bele max, elhoztam emlékbe. :) aztán vérvétel, mindenkinek hetvenhatszor elmondtam a műtétet, hogy meg tudják nézni, hogy nem azzal van-e a baj. akkor már végre jött a fájdalomcsillapító, bár tablettában. aztán kaptam egy külön kis vizsgálót meg egy csini kórházi pizsit, újabb üvegcse, klasszik hátulkötős pizsiben meg tiszacipőben átvánszorogtam a fél kórházon a mosdóig. végül jött egy doki, hogy a vérképem teljesen rendben van, valami értékem a üvegcsés mintából három plusszos (na azt nem értettem, hiába mondta el többször), ami fertőzésre utal, végül elengedtek felfázás-gyanúval, antibiotikummal meg fájdalomcsillapítóval. 

én kicsit szkeptikus vagyok*, és nem bánnám ha találnék végre egy nőgyógyászt, aki időben meg tud vizsgálni, mert amúgy 29-re van időpontom, de végülis ő a doki orvosi diplomával, nem pedig én. néha furcsa helyeken fáj a hasam, de nem tudom, hogy csak beképzelem-e, végülis a képzelt fájdalmakkal is pont az a baj, hogy teljesen valóságosnak tűnnek... 

mindenesetre ma már jobb a helyzet.

*méghozzá azért, mert semmilyen klasszikus tünetét nem produkálom a felfázásnak, konkrétan az egész hasam fájt és görcsölt, mintha betont öntöttek volna bele. de hát én tényleg nem vagyok orvos...

2014.01.05. szombat

baromi sokat gondolkodom mostanában saját magamról. hogy miért vagyok olyan, amilyen, hogy milyen szeretnék lenni és azt hogyan tudom elérni, de főleg arról, hogy miért vagyok olyan, amilyen. hogy vajon mit mondana bizonyos dolgokra a pszichonéni, hogy miért vagyok ekcémás hat hónapos korom óta, hogy miért rágom a körmöm (értem én: rágom magam, mindenen rágódom), hogy miért volt a műtét tavaly, miért kezdett el újra fájni a hasam, és hogy mit lehet ezekkel, meg egy csomó minden mással kezdeni. és ahogy gondolkodom rájövök, hogy egészen kicsi koromtól kezdve tele vagyok sérelmekkel, főleg amiket anya és apa okoztak. hogy anya a válás után egyáltalán nem foglalkozott velem, mert apára emlékeztettem és mert túlságosan lefoglalta az önsajnálat, hogy apa csak a repüléssel foglalkozott, és amíg el nem kezdtem siklóernyőzni, addig őt sem érdekelte, hogy velem mi a fene van, és tudom, hogy a maguk módján mindketten szeretnek és szerettek, de ettől még nem vagyok kint a vízből. és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel. 

rájöttem, hogy a család egyetlen tagja, akivel kapcsolatban semmilyen feszültséget nem érzek, és akivel mindig nagyon közeli és normális volt a kapcsolatom, és aki semmilyen frusztrációt nem okozott soha bennem, az a nagymamám. a mama nem az a tipikus nagymama, ő egy igazi pesti lány, akivel lehet bármiről beszélgetni, és véleménye van és lehet káromkodni is előtte, és ő is elküld a picsába ha arról van szó. és szövetségesek vagyunk, mert mindenkit kibeszélünk a családból, és ugyanaz a véleményünk, és a kéz- meg a lábfejünk is egyforma. és mégse mondtuk egymásnak soha, hogy mennyire szeretjük egymást, nálunk ez a családban nem divat (vagy szokás), mi nem ölelgetjük meg puszilgatjuk egymást, és nem mondunk ilyeneket. és ma felhívtam, mert szilveszterkor észre se vettem, hogy már kétezertizennégy van, de amúgy is alszik ő már éjfélkor, újév ide vagy oda, aztán dolgoztam sokat, de ma a szünetemben felhívtam, és nagyon örültünk egymásnak és a végén azt mondta, hogy "nagyon szeretlek" és én azt, hogy "én is téged", én ilyet csak pasinak mondtam max. és nagyon jó volt végre kimondani és nagyon megható. és borzasztóan hiányzik, és nagyon szeretnék otthon lenni vele, és megint kisgyerek lenni és befeküdni mellé az ágyba, hogy közben az altatót énekelje és a hátamat simogassa, és ha belealszik, akkor megbökdössem, hogy folytassa.