2013.11.22. péntek

naszóval, hogy miért szar a kávénk:

nem olyan bonyolult amúgy a dolog. az van, hogy olyan kávégépeink vannak, amikbe bele van építve a daráló és minden automatikus. ami azért nem jó, mert egyrészt a darálót folyamatosan állítani, ellenőrizni kell (persze ezt elvileg elvégzi a gép magától, de én azért szívesebben csinálom magam és jobban is hiszek a saját megítélésemben, mint a gépében), de ez még a kisebbik gond. a nagyobbik az, hogy mivel a daráló benne van a kávégépben, ami forró, ezért a benne lévő kávészemek egy idő után megégnek, és konkrétan egy keserű, égett, mosogatólé-ízű valamit adunk el kávé helyett. nem is értem, hogy aki sima presszót kér, az hogy tudja meginni. az még csak ráadás, hogy csak papírpoharaink vannak, bár ehhez a kávéhoz már végülis tökmindegy. :)

2013.11.18. hétfő

kicsit káosz van, illetve velem nem, kb minden ugyanaz egy jó ideje, hacsak azt nem nézzük, hogy végre-valahára eljutottam az első tréningre amire általában az első hónap környékén már sor kerül normális esetben, de nálam kicsit elcsúszott a dolog, mert mindkét időpont amit lefoglaltak nekem a főnik, az akkor volt, amikor én szabin voltam... ez azért vicces, mert ha nem megy el az illető, akkor az adott shopnak 150 fontot kell fizetni. hát ez van, nem az én hibám, ők voltak a hülyék, mindenesetre végre túl vagyok rajta, le is vizsgáztam, és most már nem csak sima team member vagyok, hanem team member star (wow...). ez persze fizuemeléssel is jár, és ezek után lehet "specializálódni", pl én barista leszek (bár lényegében már most is az vagyok), szóval jön hamarosan a barista tréning és utána újabb vizsga és újabb fizuemelés, juhé. 

ez az egész azért izgi, mert oké, hogy mi csináljuk anglia legszarabb kávéját (majd legközelebb elmesélem miért is), és oké, hogy egy multi az egész, de végülis ennek előnyei is vannak. és itt jön az én legújabb ötletem. ugyanis vannak üzleteink amerikában és franciaországban is (meg hongkongban is), és ha már team leader (az pl a barista utáni következő lépés) vagy annál magasabb pozícióban van az ember, akkor már át tudod kérni magad külföldre. szóval a legújabb tervem az az, hogy szerintem kb egy-másfél év múlva simán team leader lehetnék már, és akkor elhúzok egy-két évre new yorkba. persze ehhez nem feltétlenül kellene a pretnél dolgozni, de kicsit megkönnyíti a dolgot az, hogy cégen belül marad az ember és pl a vízumot meg ilyeneket ők intézik, arról nem is beszélve, hogy ha már assistant manager vagy manager vagy, akkor egy csomó juttattás van, pl fizetik fél évig a lakásbérlést. szóval ez most a legújabb ötlet, végülis ha már se kutyám se macskám nincs, akkor legalább világot láthatok. 

persze ez nem száz százalék, nem ragaszkodom hozzá foggal-körömmel, simán lehet, hogy addig betelik a pohár és inkább elhúzok a francba máshova dolgozni, de meglátjuk. ha kibírom, és jól érzem magam, akkor miért ne.

de persze azért a tervezgetés mellett rohadtul hiányzik valaki mellőlem, és minden este úgy fekszem le, hogy arra gondolok, hogy milyen lenne, ha itt lenne, vagy ha én ott, és mindig ebbe alszom bele, és ez lehetne nagyon szar érzés is, de valahogy inkább megnyugtató, nem tudom miért...

ja a káosz, az azért van, mert még mindig etteréknél csövezem, és közben egy hét múlva szül, és én még mindig nem találtam szobát magamnak, és közben felröppent a hír, hogy lenke januárban visszamegy magyarországra, és még nem tudtunk találkozni és beszélni, és ez halálra idegesít, hogy lövésem sincs, hogy mi van.

2013.11.08. csütörtök

tök jó, ma egész nap azt hittem, hogy péntek van és mindenkinek jó hétvégét kívántam...

egy ideje már én vagyok a crazy nori a munkahelyen, főleg kicsi bennek, folyton szivatjuk egymást, és mivel most épp ugyanarra lakunk, ezért az egész hazautat is végigröhögjük. ma pl pont pirosra váltott a lámpa mire a zebrához értünk, de lendületben voltunk, úgyhogy gyorsan átszaladtunk, de közben visítottunk. hangosan. a másik oldalon egy hölgy állt bringával, mire átértünk már nagyon röhögött rajtunk. tökre feldobja a napjaimat a csapatom, és már most szomorkodom, mert hamarosan a zárós műszakból átkerülök egy nyolctól négyig tartóba, és akkor nem lesz már ilyen. :(

2013.10.28. hétfő

imádom kicsi bent. azért kicsi, mert az előző managerünket is bennek hívták, és valahogy meg kellett különböztetni őket, meg amúgy is 19 vagy 20 éves. de tényleg ő a kedvencem, nagyon jól tudunk együtt dolgozni, iszonyú vicces, és közben fejleszti az angolomat is, én meg az ő magyarját. :) merthogy megtanulta a répa, retek, mogyorót, de végig és kívülről, meg az egy megérett a meggyet is, illetve annak még csak az első két sorát. és tök jó a kiejtése, és egy csomó mindent megjegyez. tegnap pl beugrottunk a starbucksba megkóstolni a sütőtökös lattéjukat meg a sós-karamellás mokkát, és magyar volt a srác, aki felvette a rendelést, és onnantól, hogy ez kiderült kicsi ben megállás nélkül azt hajtogatta, hogy "egeszsegedre! egeszsegedre!" :)

ma meg zárás közben mondtam neki, hogy kuss, neki meg eszébe jutott az a szó, hogy retek, úgyhogy nekiállt hadonászni a felmosóval és közben azt kiabálta, hogy "kuss, retek!" hát én meghaltam a röhögéstől. :)

2013.10.27. vasárnap

igazából nincs semmi, még mindig etteréknél csövezek, közben próbálok szobát találni, bár tény és való, hogy nem gőzerővel, ugyanis abban maradtunk, hogy maradjak amíg megszületik az öcsi (az utolsó hónapban "vagyunk", úgyhogy most már bármikor kijöhet, de legkésőbb november közepe), mert ez így mindenkinek jó, engem nem hajt a tatár, nekik pedig igazából nem tudom miért, persze én leszek a gyerekkel ha jön az öcsi, de azért megnyugtató, hogy nem vagyok nagyon a lábuk alatt. 

viszont tök nagy baromságokat álmodok, tegnap például azt, hogy otthon vagyok anyánál, az öcsém is, és éppen beszéljük meg a karácsonyt, hogy én később érkezem, és az öcsém akkor kijön-e értem a reptérre, és mondják nekem, hogy dehogy jön, oldjam meg, aztán már ott tartottunk, hogy egyáltalán nem is kíváncsiak rám és minek megyek, mert én csak itt szerencsétlenkedem, bezzeg az öcsém. én meg ott bőgtem, fogtam a csomagomat és világgá mentem. illetve csak elindultam valahova, talán a mamához vagy apához, de végig bőgtem, és mire odaértem már teljesen bekattantam, és csak azt motyogtam, hogy holnap visszamegyek londonba, és már mást se tudtam mondani csak ezt, és végül diliházba kellett csukni. tök jó. 

persze értem én, hogy honnan jön ez, az öcsém kijött július végén birminghambe a csajával kocsival, rögtön elkezdett interjúkra járni, kb mindenhova felvették volna, úgyhogy már csak ki kellett választania a legszimpibb és a legtöbbet fizető céget, egy portsmouthi mellett döntött, szeptember elején átköltöztek portsmouthba, cuki tengerparti kisváros, a kezdő fizetése dupla annyi mint az enyém, hazavitték a kocsit, vettek itt egy másikat és élnek mint marci hevesen. én meg itt bénázok, múltkor anyával az egyórás szkájpolás kb arról szólt hogy mi volt, amikor az öcsém otthon volt, mi van az öcsém csajával, az hogy velem mi van, az nem is érdekelte.     

viszont tegnap a teamleaderem zárás után leültetett engem meg kicsi bent, előkerült egy kis sajt meg egy üveg bor, hogy akkor most lazulunk, mert szeretné megköszönni a mindent, merthogy a csapatvezető a csapat nélkül semmi, és mi vagyunk a legjobbak, és hogy nélkülünk ő most nem tartana ott ahol, és ültünk ott hárman, és tök jó volt. és tudom, hogy engem nagyon szeret, mert amióta csak itt vagyok folyamatosan azt mondogatja, hogy én vagyok a leglelkesebb ember itt (pedig ez nem is igaz, csak ha csinálok valamit, akkor rendesen csinálom), és mindig agyondícsér, és mindig tökre odafigyel rám. mondjuk azért vicces, hogy ő is meg a managerem is 23 évesek, sőt az assistant manager is... 

2013.10.15. kedd

hét hónap alatt háromból semmi, és most csak csúnyákat tudnék írni...

2013.10.07 hétfő

hát például az történhet, hogy minden a legrosszabbul alakul. voltam olyan hülye, hogy rábíztam a lakáskeresést a többiekre, pontosabban e hugára, a-ra aki cirka tíz évvel fiatalabb nálam, kb másfél éve van kint, de telefonálni azt nem mer, úgyhogy emailben állt neki a lakáskeresésnek. amikor ez kiderült és kicsit kiakadtam, akkor persze megkaptam, hogy ne pánikoljak, megoldják, meg majd lesz valahogy, és valahogy lennie kell. ja. például úgy, hogy még mindig nem találtak semmit még maguknak se, mert én közben kiszálltam a buliból, és nekiálltam szobát keresni magamnak, csak hát ez otthonról nem volt túl egyszerű. 

a vészterv az volt, hogy odacuccolok etterékhez, amíg nem találok valamit, és hát ez lépett életbe most. péntek éjszaka leszálltam lutonon, b férje kijött elénk a reptérre, bevittek a városba, de nem volt már vonat croydonba, úgyhogy bepattantam egy taxiba, gondoltam olyan húsz font körül csak megúszom, de azért még gyorsan vettem le plusz egy huszast, ha bármi van. a sofőrnél nem volt gps, úgyhogy kicsit kóvályogtunk, amikor harmincöt fontnál járt az óra, akkor megkérdeztem, hogy gondolja, hogy negyven elég lesz, mert nincs nálam több kp. azt mondta elég, végül valami negyvenkilencnél állt meg az óra, de többször félreálltunk megnézni a térképet, meg hát amúgy se volt nálam több pénz. de már akkor majdnem sírva fakadtam, a repjegyem oda-vissza volt hetvenhét font... 

mindegy, tanulópénz (újból), leszarom, hajnali egy után jártunk akkor már. kiszállok, ő elhajt, keresem a telefonom, hogy szóljak etteréknek, hogy megérkeztem... és nincs sehol... baszki bent hagytam a taxiban. gondolkodtam, hogy utánaszaladjak-e vagy mégis mi a frászt csináljak, de a bőgésen kívül semmi nem jutott eszembe. próbáltam halkan kopogni, hogy legalább a gyereket ne ébresszem fel, végül beengedtek, elkezdtük hívogatni a telefonom, nagy nehezen felvette a pasas, nagy nehezen rávettem, hogy hozza vissza a telefonom, de rohadtul ki volt akadva, összeszedtük minden maradék fillérjeinket etterékkel, és végül a kezébe nyomtunk tizenöt fontot, mire ideért már lenyugodott, és sűrű bocsánatkárásek közepette (mindkét részről persze) elköszöntünk. 

hát ez van most. itt csövezek etteréknél, belecsöppentem a kis mindennapjaikba, és próbálom nagyon meghúzni magam és minél kevesebb vizet zavarni, és közben iszonyú bizonytalanságot érzek, nem akarok idegenekhez odaköltözni, és félek, és elegem van, és kb ötpercenként tudnám elbőgni magam. de hát úgy tűnik sosem ér véget a bénázás, hozzá kell szoknom, hogy ez vár rám mindig.