2013.10.28. hétfő

imádom kicsi bent. azért kicsi, mert az előző managerünket is bennek hívták, és valahogy meg kellett különböztetni őket, meg amúgy is 19 vagy 20 éves. de tényleg ő a kedvencem, nagyon jól tudunk együtt dolgozni, iszonyú vicces, és közben fejleszti az angolomat is, én meg az ő magyarját. :) merthogy megtanulta a répa, retek, mogyorót, de végig és kívülről, meg az egy megérett a meggyet is, illetve annak még csak az első két sorát. és tök jó a kiejtése, és egy csomó mindent megjegyez. tegnap pl beugrottunk a starbucksba megkóstolni a sütőtökös lattéjukat meg a sós-karamellás mokkát, és magyar volt a srác, aki felvette a rendelést, és onnantól, hogy ez kiderült kicsi ben megállás nélkül azt hajtogatta, hogy "egeszsegedre! egeszsegedre!" :)

ma meg zárás közben mondtam neki, hogy kuss, neki meg eszébe jutott az a szó, hogy retek, úgyhogy nekiállt hadonászni a felmosóval és közben azt kiabálta, hogy "kuss, retek!" hát én meghaltam a röhögéstől. :)

2013.10.27. vasárnap

igazából nincs semmi, még mindig etteréknél csövezek, közben próbálok szobát találni, bár tény és való, hogy nem gőzerővel, ugyanis abban maradtunk, hogy maradjak amíg megszületik az öcsi (az utolsó hónapban "vagyunk", úgyhogy most már bármikor kijöhet, de legkésőbb november közepe), mert ez így mindenkinek jó, engem nem hajt a tatár, nekik pedig igazából nem tudom miért, persze én leszek a gyerekkel ha jön az öcsi, de azért megnyugtató, hogy nem vagyok nagyon a lábuk alatt. 

viszont tök nagy baromságokat álmodok, tegnap például azt, hogy otthon vagyok anyánál, az öcsém is, és éppen beszéljük meg a karácsonyt, hogy én később érkezem, és az öcsém akkor kijön-e értem a reptérre, és mondják nekem, hogy dehogy jön, oldjam meg, aztán már ott tartottunk, hogy egyáltalán nem is kíváncsiak rám és minek megyek, mert én csak itt szerencsétlenkedem, bezzeg az öcsém. én meg ott bőgtem, fogtam a csomagomat és világgá mentem. illetve csak elindultam valahova, talán a mamához vagy apához, de végig bőgtem, és mire odaértem már teljesen bekattantam, és csak azt motyogtam, hogy holnap visszamegyek londonba, és már mást se tudtam mondani csak ezt, és végül diliházba kellett csukni. tök jó. 

persze értem én, hogy honnan jön ez, az öcsém kijött július végén birminghambe a csajával kocsival, rögtön elkezdett interjúkra járni, kb mindenhova felvették volna, úgyhogy már csak ki kellett választania a legszimpibb és a legtöbbet fizető céget, egy portsmouthi mellett döntött, szeptember elején átköltöztek portsmouthba, cuki tengerparti kisváros, a kezdő fizetése dupla annyi mint az enyém, hazavitték a kocsit, vettek itt egy másikat és élnek mint marci hevesen. én meg itt bénázok, múltkor anyával az egyórás szkájpolás kb arról szólt hogy mi volt, amikor az öcsém otthon volt, mi van az öcsém csajával, az hogy velem mi van, az nem is érdekelte.     

viszont tegnap a teamleaderem zárás után leültetett engem meg kicsi bent, előkerült egy kis sajt meg egy üveg bor, hogy akkor most lazulunk, mert szeretné megköszönni a mindent, merthogy a csapatvezető a csapat nélkül semmi, és mi vagyunk a legjobbak, és hogy nélkülünk ő most nem tartana ott ahol, és ültünk ott hárman, és tök jó volt. és tudom, hogy engem nagyon szeret, mert amióta csak itt vagyok folyamatosan azt mondogatja, hogy én vagyok a leglelkesebb ember itt (pedig ez nem is igaz, csak ha csinálok valamit, akkor rendesen csinálom), és mindig agyondícsér, és mindig tökre odafigyel rám. mondjuk azért vicces, hogy ő is meg a managerem is 23 évesek, sőt az assistant manager is... 

2013.10.15. kedd

hét hónap alatt háromból semmi, és most csak csúnyákat tudnék írni...

2013.10.07 hétfő

hát például az történhet, hogy minden a legrosszabbul alakul. voltam olyan hülye, hogy rábíztam a lakáskeresést a többiekre, pontosabban e hugára, a-ra aki cirka tíz évvel fiatalabb nálam, kb másfél éve van kint, de telefonálni azt nem mer, úgyhogy emailben állt neki a lakáskeresésnek. amikor ez kiderült és kicsit kiakadtam, akkor persze megkaptam, hogy ne pánikoljak, megoldják, meg majd lesz valahogy, és valahogy lennie kell. ja. például úgy, hogy még mindig nem találtak semmit még maguknak se, mert én közben kiszálltam a buliból, és nekiálltam szobát keresni magamnak, csak hát ez otthonról nem volt túl egyszerű. 

a vészterv az volt, hogy odacuccolok etterékhez, amíg nem találok valamit, és hát ez lépett életbe most. péntek éjszaka leszálltam lutonon, b férje kijött elénk a reptérre, bevittek a városba, de nem volt már vonat croydonba, úgyhogy bepattantam egy taxiba, gondoltam olyan húsz font körül csak megúszom, de azért még gyorsan vettem le plusz egy huszast, ha bármi van. a sofőrnél nem volt gps, úgyhogy kicsit kóvályogtunk, amikor harmincöt fontnál járt az óra, akkor megkérdeztem, hogy gondolja, hogy negyven elég lesz, mert nincs nálam több kp. azt mondta elég, végül valami negyvenkilencnél állt meg az óra, de többször félreálltunk megnézni a térképet, meg hát amúgy se volt nálam több pénz. de már akkor majdnem sírva fakadtam, a repjegyem oda-vissza volt hetvenhét font... 

mindegy, tanulópénz (újból), leszarom, hajnali egy után jártunk akkor már. kiszállok, ő elhajt, keresem a telefonom, hogy szóljak etteréknek, hogy megérkeztem... és nincs sehol... baszki bent hagytam a taxiban. gondolkodtam, hogy utánaszaladjak-e vagy mégis mi a frászt csináljak, de a bőgésen kívül semmi nem jutott eszembe. próbáltam halkan kopogni, hogy legalább a gyereket ne ébresszem fel, végül beengedtek, elkezdtük hívogatni a telefonom, nagy nehezen felvette a pasas, nagy nehezen rávettem, hogy hozza vissza a telefonom, de rohadtul ki volt akadva, összeszedtük minden maradék fillérjeinket etterékkel, és végül a kezébe nyomtunk tizenöt fontot, mire ideért már lenyugodott, és sűrű bocsánatkárásek közepette (mindkét részről persze) elköszöntünk. 

hát ez van most. itt csövezek etteréknél, belecsöppentem a kis mindennapjaikba, és próbálom nagyon meghúzni magam és minél kevesebb vizet zavarni, és közben iszonyú bizonytalanságot érzek, nem akarok idegenekhez odaköltözni, és félek, és elegem van, és kb ötpercenként tudnám elbőgni magam. de hát úgy tűnik sosem ér véget a bénázás, hozzá kell szoknom, hogy ez vár rám mindig. 

2013.09.14. szombat

mérföldkő a mai nap, amióta kint vagyok ma voltam először úgy társaságban, hogy nem volt köztünk egy magyar sem. őszintén szólva én mindig eléggé be vagyok (voltam) rezelve az ilyen helyzetektől, mert be kell látni, még egy csomószor előfordul, hogy nem értek valamit. a munkahely más, ott leginkább munkáról van szó, ugyanazokat a kifejezéseket, szavakat használjuk minden nap. de csak úgy beülni valahová, dumálni, csak angolul, hétköznapi dolgokról, háááát... és basszus szuperjó volt, a kollégákkal kebaboztunk egyet munka után négyen, és dumáltunk mindenről, sztoriztunk és viccelődtünk, és értettem és értettek. ez most hatalmas sikerélmény nekem. 

közben költözés van, bár még nem tudjuk hová. akadt egy kis problémánk a council-lal, az ilyen önkormányzat-féle itt, és úgy döntöttünk lenkével, hogy nem várjuk meg, amíg kilakoltatnak. úgyhogy ő odacuccolt a barátjához, meg nagyrészt én is, ugyanis e-vel a-val és a pasijával szeretnénk kivenni közösen egy kis lakást, de csak október egytől, én viszont két hétig otthon leszek, úgyhogy egyelőre átpakoltam oda a cuccaimat, hazamegyek, de vissza már (remélhetőleg) az új lakásba jövök. izgi, mert itt nem divat az egy hónapos felmondási idő, általában egy hét, nagyon max. kettő. ez viszont azt jelenti, hogy a most megjelenő hirdetések kb azonnal vagy egy héten belül költözősek, úgyhogy majd valszeg csak az utolsó pillanatban lesz meg a kecó, addig meg megpróbálok nem pánikolni... végülis van vészterv, úgyhogy mi történhet? 

2013.09.03. kedd

most, hogy beléptünk a szeptemberbe és lassan magunk mögött hagyjuk a nyarat, tartsunk egy kis összefoglalót. 

már több, mint hét hónapja vagyok itt, és sokszor nem könnyű itt az élet, de lássuk be máshol sem az. viszont elég sokszor megállpítom, hogy maga a beilleszkedés egyáltalán nem nehéz. tény, hogy az első nap kidobhatja az ember az ablakon a középfokú nyelvvizsgáját, a rigó utca itt fabatkát sem ér (még akkor sem, ha én a műegyetemen nyelvvizsgáztam :). viszont senki nem akad ki azon (az angolok sem), ha bénán fejezi magát az ember, ha nyelvtanilag nem helyes amit mond. sokan akik jó pár éve itt élnek szarabbul beszélnek angolul, mint én, mármint nyelvtanilag,  de ez itt senkit nem érdekel, a legfontosabb a szókincs és a megértés. én még sokat küzdök mindkettővel, kb három-négy hónap után kezdtem érezni a fejlődést, ami most egy picit belassult, de rengeteget kérdezek és visszakérdezek, és próbálok nem beszari lenni és szóbaelegyedni a vendégekkel, mert csak így fogok még többet tanulni.

az időjárás messze nem olyan idén, mint amit az itteniek eddig megszoktak, és ez azt hiszem számomra nagyon nagy szerencse. változik itt is erősen, ahogy azt hiszem az eész világon, de európában mindenképp, ami azt jelenti, hogy itt is hosszabb és hidegebb volt a tél, mint azelőtt, én például a havas londonba érkeztem, ami itt egyáltalán megszokott, mármint a hóesés. aztán jött egy pár hónapos esős tavasz, amitől kicsit befordultam, de júniusban ide is beköszöntött a nyár, mármint a számunkra igazi nyár, nem az átlaos londoni, meleg, stabil 25-30 fok, nagyritkán kicsit melegebb, és ez nagyjából a mai napig tart, három hónap alatt egy kezemen meg tudom számolni hányszor esett az eső, az is inkább éjszaka, és ez nagyon jó volt így. megkockáztatom, hogy jobb nyarunk volt itt, mint otthon. kicsit még félek az ősztől, remélem nem most jön majd ennek a jó időnek a böjtje. 

a város már ismerős és nem idegen, de még nem mondhatom, hogy igazán ismerem, azt hiszem most fog kinyílni előttem, hogy megérkezett a bringám, és végre felülről fogom látni, nem alulról a metróból. ugyanúgy, ahogy pesten is, a bringázás miatt tudom majd összekötni az ismerős pontokat, és akkor már igazán otthon fogom érezni magam benne azt hiszem. 

rengeteg magyar van kint, de nem keresem a társaságukat. egyrészt, mert megvannak itt is a magyar barátaim, akiket még otthonról ismerek, és ez ad egy elég nagy biztonságérzetet, és sajnos a külföldön élő magyaroknak elég rossz hírük van (persze tudom, hogy igazából én is közéjük tartozom), és nekem is több eddig a rossz tapasztalatom. 

az, hogy meddig maradok még, elég sokmindentől függ, de most jól érzem magam itt, még úgy is, hogy sokszor hiányzik a családom és az otthoni barátok, az ismerkedés pedig egy rémálom. aztán majd meglátjuk hogy alakulnak itt a dolgaim. 

2013.08.27. kedd

ja és kezdek megint katasztrófáskodni: szinte minden nap nekimegyek, leverem, beverem, megütöm, rálépek, elcsúszok, satöbbi. a fém szekrényajtót rendszeresen lefejelem pakolás közben. ma pedig a térdem kellős közepével rúgtam bele a szék sarkába, de rendesen lendületből, remélem reggelre jobb lesz, mert már alig bírom mozgatni és kattog is...