helló nagyvilág!

2013.10.15. kedd

hét hónap alatt háromból semmi, és most csak csúnyákat tudnék írni...

hát például az történhet, hogy minden a legrosszabbul alakul. voltam olyan hülye, hogy rábíztam a lakáskeresést a többiekre, pontosabban e hugára, a-ra aki cirka tíz évvel fiatalabb nálam, kb másfél éve van kint, de telefonálni azt nem mer, úgyhogy emailben állt neki a lakáskeresésnek. amikor ez kiderült és kicsit kiakadtam, akkor persze megkaptam, hogy ne pánikoljak, megoldják, meg majd lesz valahogy, és valahogy lennie kell. ja. például úgy, hogy még mindig nem találtak semmit még maguknak se, mert én közben kiszálltam a buliból, és nekiálltam szobát keresni magamnak, csak hát ez otthonról nem volt túl egyszerű.

a vészterv az volt, hogy odacuccolok etterékhez, amíg nem találok valamit, és hát ez lépett életbe most. péntek éjszaka leszálltam lutonon, b férje kijött elénk a reptérre, bevittek a városba, de nem volt már vonat croydonba, úgyhogy bepattantam egy taxiba, gondoltam olyan húsz font körül csak megúszom, de azért még gyorsan vettem le plusz egy huszast, ha bármi van. a sofőrnél nem volt gps, úgyhogy kicsit kóvályogtunk, amikor harmincöt fontnál járt az óra, akkor megkérdeztem, hogy gondolja, hogy negyven elég lesz, mert nincs nálam több kp. azt mondta elég, végül valami negyvenkilencnél állt meg az óra, de többször félreálltunk megnézni a térképet, meg hát amúgy se volt nálam több pénz. de már akkor majdnem sírva fakadtam, a repjegyem oda-vissza volt hetvenhét font...

mindegy, tanulópénz (újból), leszarom, hajnali egy után jártunk akkor már. kiszállok, ő elhajt, keresem a telefonom, hogy szóljak etteréknek, hogy megérkeztem... és nincs sehol... baszki bent hagytam a taxiban. gondolkodtam, hogy utánaszaladjak-e vagy mégis mi a frászt csináljak, de a bőgésen kívül semmi nem jutott eszembe. próbáltam halkan kopogni, hogy legalább a gyereket ne ébresszem fel, végül beengedtek, elkezdtük hívogatni a telefonom, nagy nehezen felvette a pasas, nagy nehezen rávettem, hogy hozza vissza a telefonom, de rohadtul ki volt akadva, összeszedtük minden maradék fillérjeinket etterékkel, és végül a kezébe nyomtunk tizenöt fontot, mire ideért már lenyugodott, és sűrű bocsánatkárásek közepette (mindkét részről persze) elköszöntünk.

hát ez van most. itt csövezek etteréknél, belecsöppentem a kis mindennapjaikba, és próbálom nagyon meghúzni magam és minél kevesebb vizet zavarni, és közben iszonyú bizonytalanságot érzek, nem akarok idegenekhez odaköltözni, és félek, és elegem van, és kb ötpercenként tudnám elbőgni magam. de hát úgy tűnik sosem ér véget a bénázás, hozzá kell szoknom, hogy ez vár rám mindig.

2013.09.14. szombat

mérföldkő a mai nap, amióta kint vagyok ma voltam először úgy társaságban, hogy nem volt köztünk egy magyar sem. őszintén szólva én mindig eléggé be vagyok (voltam) rezelve az ilyen helyzetektől, mert be kell látni, még egy csomószor előfordul, hogy nem értek valamit. a munkahely más, ott leginkább munkáról van szó, ugyanazokat a kifejezéseket, szavakat használjuk minden nap. de csak úgy beülni valahová, dumálni, csak angolul, hétköznapi dolgokról, háááát... és basszus szuperjó volt, a kollégákkal kebaboztunk egyet munka után négyen, és dumáltunk mindenről, sztoriztunk és viccelődtünk, és értettem és értettek. ez most hatalmas sikerélmény nekem.

közben költözés van, bár még nem tudjuk hová. akadt egy kis problémánk a council-lal, az ilyen önkormányzat-féle itt, és úgy döntöttünk lenkével, hogy nem várjuk meg, amíg kilakoltatnak. úgyhogy ő odacuccolt a barátjához, meg nagyrészt én is, ugyanis e-vel a-val és a pasijával szeretnénk kivenni közösen egy kis lakást, de csak október egytől, én viszont két hétig otthon leszek, úgyhogy egyelőre átpakoltam oda a cuccaimat, hazamegyek, de vissza már (remélhetőleg) az új lakásba jövök. izgi, mert itt nem divat az egy hónapos felmondási idő, általában egy hét, nagyon max. kettő. ez viszont azt jelenti, hogy a most megjelenő hirdetések kb azonnal vagy egy héten belül költözősek, úgyhogy majd valszeg csak az utolsó pillanatban lesz meg a kecó, addig meg megpróbálok nem pánikolni... végülis van vészterv, úgyhogy mi történhet?

2013.09.03. kedd

most, hogy beléptünk a szeptemberbe és lassan magunk mögött hagyjuk a nyarat, tartsunk egy kis összefoglalót.

már több, mint hét hónapja vagyok itt, és sokszor nem könnyű itt az élet, de lássuk be máshol sem az. viszont elég sokszor megállpítom, hogy maga a beilleszkedés egyáltalán nem nehéz. tény, hogy az első nap kidobhatja az ember az ablakon a középfokú nyelvvizsgáját, a rigó utca itt fabatkát sem ér (még akkor sem, ha én a műegyetemen nyelvvizsgáztam :). viszont senki nem akad ki azon (az angolok sem), ha bénán fejezi magát az ember, ha nyelvtanilag nem helyes amit mond. sokan akik jó pár éve itt élnek szarabbul beszélnek angolul, mint én, mármint nyelvtanilag, de ez itt senkit nem érdekel, a legfontosabb a szókincs és a megértés. én még sokat küzdök mindkettővel, kb három-négy hónap után kezdtem érezni a fejlődést, ami most egy picit belassult, de rengeteget kérdezek és visszakérdezek, és próbálok nem beszari lenni és szóbaelegyedni a vendégekkel, mert csak így fogok még többet tanulni.

az időjárás messze nem olyan idén, mint amit az itteniek eddig megszoktak, és ez azt hiszem számomra nagyon nagy szerencse. változik itt is erősen, ahogy azt hiszem az eész világon, de európában mindenképp, ami azt jelenti, hogy itt is hosszabb és hidegebb volt a tél, mint azelőtt, én például a havas londonba érkeztem, ami itt egyáltalán megszokott, mármint a hóesés. aztán jött egy pár hónapos esős tavasz, amitől kicsit befordultam, de júniusban ide is beköszöntött a nyár, mármint a számunkra igazi nyár, nem az átlaos londoni, meleg, stabil 25-30 fok, nagyritkán kicsit melegebb, és ez nagyjából a mai napig tart, három hónap alatt egy kezemen meg tudom számolni hányszor esett az eső, az is inkább éjszaka, és ez nagyon jó volt így. megkockáztatom, hogy jobb nyarunk volt itt, mint otthon. kicsit még félek az ősztől, remélem nem most jön majd ennek a jó időnek a böjtje.

a város már ismerős és nem idegen, de még nem mondhatom, hogy igazán ismerem, azt hiszem most fog kinyílni előttem, hogy megérkezett a bringám, és végre felülről fogom látni, nem alulról a metróból. ugyanúgy, ahogy pesten is, a bringázás miatt tudom majd összekötni az ismerős pontokat, és akkor már igazán otthon fogom érezni magam benne azt hiszem.

rengeteg magyar van kint, de nem keresem a társaságukat. egyrészt, mert megvannak itt is a magyar barátaim, akiket még otthonról ismerek, és ez ad egy elég nagy biztonságérzetet, és sajnos a külföldön élő magyaroknak elég rossz hírük van (persze tudom, hogy igazából én is közéjük tartozom), és nekem is több eddig a rossz tapasztalatom.

az, hogy meddig maradok még, elég sokmindentől függ, de most jól érzem magam itt, még úgy is, hogy sokszor hiányzik a családom és az otthoni barátok, az ismerkedés pedig egy rémálom. aztán majd meglátjuk hogy alakulnak itt a dolgaim.

2013.08.27. kedd

ja és kezdek megint katasztrófáskodni: szinte minden nap nekimegyek, leverem, beverem, megütöm, rálépek, elcsúszok, satöbbi. a fém szekrényajtót rendszeresen lefejelem pakolás közben. ma pedig a térdem kellős közepével rúgtam bele a szék sarkába, de rendesen lendületből, remélem reggelre jobb lesz, mert már alig bírom mozgatni és kattog is...

2013.08.26. hétfő

már visszajöttem lassan két hete, aztán mindjárt megyek is újra. volt esküvő, meg kórházazás, leginkább az volt, és valahogy semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem vagy ahogy kellett volna, de azért így volt jó. közben kiköltözött az öcsém is, rögtön interjú hegyek várták, már fel is vették egy céghez, hamarosan költöznek és kezd. nagyon gördülékenyen megy neki minden, és kicsit féltékeny is vagyok, hogy az égvilágon semmilyen nehézséggel nem kell megküzdeniük, de közben örülök is nagyon a szerencséjének, legalább egy valaki legyen a családban, aki nem akkora lúzer mint én.

pár hete elkérte a számom egy srác. magyar. huszonhárom. éves. találkoztam vele kétszer vagy háromszor, de folyton azon nyavalyogtam magamban, hogy milyen fiatal, aztán amikor apa is kórházba került, akkor elmondtam neki, mert kérdezte, hogy miért olyan szar a kedvem, majd bepánikolt és letette a telefont. azóta nem nagyon beszéltünk.

aztán pár napja bejött a pretbe egy szintén magyar srác, aki párszor már járt nálunk, hogy munka után ráérek-e. megvárt. beszélgettünk az esőben, mert nem volt kedve beülni sehova, aztán áthívott borozni, és a beszélgetés közepén benyögta, hogy decemberben utánajön az exe, és megpróbálják újra. onnantól már nem nagyon tudtam mit keresek én ott, itthon meg csak sajnáltam magam, hogy miért ilyen idiótákat pakol elém, aki elém pakolja őket. otthon se volt egyszerű ismerkedni, de itt még nehezebb, néha már fel is adom, végülis minden metrókocsi tele van spermabankos hirdetésekkel, csak még gyűjtenem kell hozzá, hogy egyedül is el tudjak tartani egy gyereket. de itt legalább nem lehetetlen.

és tudom, persze, hogy ugyandehogymár, és úgyis jön majd a herceg a fehér lovon, és ha már fel vagy készülve rá, meg nem akarod görcsösen, meg miért ne jönne. de lássuk be ugyanannyi esélye van annak is, hogy nem fog jönni, és engem még egy kicsit jobban is szorít az idő, mint az átlagot. de majd meglátjuk.

2013.08.05. vasárnap

szóval én mindjárt megyek haza, apát még nem engedik ki pár hétig, mert törött keresztcsonttal nem lehet még csak ülni sem. zs hétfőn fekszik be a következő kemóra, ha minden jól megy, akkor kiengedik mire érkezem. közben lavírozom anya meg az öcsém között (amit eddig ő tett, mármint az öcsém, próbálta enyhíteni a feszkót közöttünk). nagyon kemény ez így, mármint lelkileg, nem sok pihentető lesz az egy hét "nyaralásban", de nem érdekes, már nagyon hiányzik mindenki.