két hete szállt fel a repülőre gy ügynök, és azóta csend van. amit elég nehezen viselek, ugyanis én meg már huszonegy hónapja vagyok belezúgva, hol kisebb hol nagyobb intenzitással. és amikor épp a kisebb intenzitásnál tartunk, akkor a nagy csendből egyszer csak felbukkan, mintha érezné, hogy hirtelen szinten kell tartani az érzelmeimet, és minden kezdődik elölről: az örülés, a még nagyobb örülés, aztán a szenvedés a csendtől... és én meg folyton csak bőgök és nem értem, hogy miért van ez így, és miért nem lehet azt, hogy aki ennyire kellene nekem, annak én miért nem kellek, és miért van az, hogy nekem huszonegy hónap után sem kell más.
ha egyszer a büdös életben valami csoda folytán lesz gyerekem és lány lesz, akkor meg leszek lőve rendesen, hogy mit tanítsak neki. mert ha fiam lesz, akkor megtanítom neki, hogy hogyan nem lehet viselkedni a lányokkal, hogy ha valaki nem érdekli, akkor hagyja békén, ha meg valaki igen, akkor mutassa ki és legyen mindig korrekt. de ha lányom lesz, akkor nem tudom mit mondjak majd neki. mert nincs nagy ő, és nincs herceg fehér lovon, és lehet, hogy az ember soha nem ismerkedik meg olyannal, aki ugyanazt érzi iránta viszont, és amúgy is az élet egy nagy vicc, egy bullshit, egy átverés, isten jót röhög rajtunk, mi vagyunk az ő kábeltévéje, az esti sorozat, a kabaré.
olyan fáradt vagyok, és már new york is le van sz.rva, néha legszívesebben hazamennék...
