2013.10.28. hétfő

imádom kicsi bent. azért kicsi, mert az előző managerünket is bennek hívták, és valahogy meg kellett különböztetni őket, meg amúgy is 19 vagy 20 éves. de tényleg ő a kedvencem, nagyon jól tudunk együtt dolgozni, iszonyú vicces, és közben fejleszti az angolomat is, én meg az ő magyarját. :) merthogy megtanulta a répa, retek, mogyorót, de végig és kívülről, meg az egy megérett a meggyet is, illetve annak még csak az első két sorát. és tök jó a kiejtése, és egy csomó mindent megjegyez. tegnap pl beugrottunk a starbucksba megkóstolni a sütőtökös lattéjukat meg a sós-karamellás mokkát, és magyar volt a srác, aki felvette a rendelést, és onnantól, hogy ez kiderült kicsi ben megállás nélkül azt hajtogatta, hogy "egeszsegedre! egeszsegedre!" :)

ma meg zárás közben mondtam neki, hogy kuss, neki meg eszébe jutott az a szó, hogy retek, úgyhogy nekiállt hadonászni a felmosóval és közben azt kiabálta, hogy "kuss, retek!" hát én meghaltam a röhögéstől. :)

2013.10.27. vasárnap

igazából nincs semmi, még mindig etteréknél csövezek, közben próbálok szobát találni, bár tény és való, hogy nem gőzerővel, ugyanis abban maradtunk, hogy maradjak amíg megszületik az öcsi (az utolsó hónapban "vagyunk", úgyhogy most már bármikor kijöhet, de legkésőbb november közepe), mert ez így mindenkinek jó, engem nem hajt a tatár, nekik pedig igazából nem tudom miért, persze én leszek a gyerekkel ha jön az öcsi, de azért megnyugtató, hogy nem vagyok nagyon a lábuk alatt. 

viszont tök nagy baromságokat álmodok, tegnap például azt, hogy otthon vagyok anyánál, az öcsém is, és éppen beszéljük meg a karácsonyt, hogy én később érkezem, és az öcsém akkor kijön-e értem a reptérre, és mondják nekem, hogy dehogy jön, oldjam meg, aztán már ott tartottunk, hogy egyáltalán nem is kíváncsiak rám és minek megyek, mert én csak itt szerencsétlenkedem, bezzeg az öcsém. én meg ott bőgtem, fogtam a csomagomat és világgá mentem. illetve csak elindultam valahova, talán a mamához vagy apához, de végig bőgtem, és mire odaértem már teljesen bekattantam, és csak azt motyogtam, hogy holnap visszamegyek londonba, és már mást se tudtam mondani csak ezt, és végül diliházba kellett csukni. tök jó. 

persze értem én, hogy honnan jön ez, az öcsém kijött július végén birminghambe a csajával kocsival, rögtön elkezdett interjúkra járni, kb mindenhova felvették volna, úgyhogy már csak ki kellett választania a legszimpibb és a legtöbbet fizető céget, egy portsmouthi mellett döntött, szeptember elején átköltöztek portsmouthba, cuki tengerparti kisváros, a kezdő fizetése dupla annyi mint az enyém, hazavitték a kocsit, vettek itt egy másikat és élnek mint marci hevesen. én meg itt bénázok, múltkor anyával az egyórás szkájpolás kb arról szólt hogy mi volt, amikor az öcsém otthon volt, mi van az öcsém csajával, az hogy velem mi van, az nem is érdekelte.     

viszont tegnap a teamleaderem zárás után leültetett engem meg kicsi bent, előkerült egy kis sajt meg egy üveg bor, hogy akkor most lazulunk, mert szeretné megköszönni a mindent, merthogy a csapatvezető a csapat nélkül semmi, és mi vagyunk a legjobbak, és hogy nélkülünk ő most nem tartana ott ahol, és ültünk ott hárman, és tök jó volt. és tudom, hogy engem nagyon szeret, mert amióta csak itt vagyok folyamatosan azt mondogatja, hogy én vagyok a leglelkesebb ember itt (pedig ez nem is igaz, csak ha csinálok valamit, akkor rendesen csinálom), és mindig agyondícsér, és mindig tökre odafigyel rám. mondjuk azért vicces, hogy ő is meg a managerem is 23 évesek, sőt az assistant manager is... 

2013.10.15. kedd

hét hónap alatt háromból semmi, és most csak csúnyákat tudnék írni...

2013.10.07 hétfő

hát például az történhet, hogy minden a legrosszabbul alakul. voltam olyan hülye, hogy rábíztam a lakáskeresést a többiekre, pontosabban e hugára, a-ra aki cirka tíz évvel fiatalabb nálam, kb másfél éve van kint, de telefonálni azt nem mer, úgyhogy emailben állt neki a lakáskeresésnek. amikor ez kiderült és kicsit kiakadtam, akkor persze megkaptam, hogy ne pánikoljak, megoldják, meg majd lesz valahogy, és valahogy lennie kell. ja. például úgy, hogy még mindig nem találtak semmit még maguknak se, mert én közben kiszálltam a buliból, és nekiálltam szobát keresni magamnak, csak hát ez otthonról nem volt túl egyszerű. 

a vészterv az volt, hogy odacuccolok etterékhez, amíg nem találok valamit, és hát ez lépett életbe most. péntek éjszaka leszálltam lutonon, b férje kijött elénk a reptérre, bevittek a városba, de nem volt már vonat croydonba, úgyhogy bepattantam egy taxiba, gondoltam olyan húsz font körül csak megúszom, de azért még gyorsan vettem le plusz egy huszast, ha bármi van. a sofőrnél nem volt gps, úgyhogy kicsit kóvályogtunk, amikor harmincöt fontnál járt az óra, akkor megkérdeztem, hogy gondolja, hogy negyven elég lesz, mert nincs nálam több kp. azt mondta elég, végül valami negyvenkilencnél állt meg az óra, de többször félreálltunk megnézni a térképet, meg hát amúgy se volt nálam több pénz. de már akkor majdnem sírva fakadtam, a repjegyem oda-vissza volt hetvenhét font... 

mindegy, tanulópénz (újból), leszarom, hajnali egy után jártunk akkor már. kiszállok, ő elhajt, keresem a telefonom, hogy szóljak etteréknek, hogy megérkeztem... és nincs sehol... baszki bent hagytam a taxiban. gondolkodtam, hogy utánaszaladjak-e vagy mégis mi a frászt csináljak, de a bőgésen kívül semmi nem jutott eszembe. próbáltam halkan kopogni, hogy legalább a gyereket ne ébresszem fel, végül beengedtek, elkezdtük hívogatni a telefonom, nagy nehezen felvette a pasas, nagy nehezen rávettem, hogy hozza vissza a telefonom, de rohadtul ki volt akadva, összeszedtük minden maradék fillérjeinket etterékkel, és végül a kezébe nyomtunk tizenöt fontot, mire ideért már lenyugodott, és sűrű bocsánatkárásek közepette (mindkét részről persze) elköszöntünk. 

hát ez van most. itt csövezek etteréknél, belecsöppentem a kis mindennapjaikba, és próbálom nagyon meghúzni magam és minél kevesebb vizet zavarni, és közben iszonyú bizonytalanságot érzek, nem akarok idegenekhez odaköltözni, és félek, és elegem van, és kb ötpercenként tudnám elbőgni magam. de hát úgy tűnik sosem ér véget a bénázás, hozzá kell szoknom, hogy ez vár rám mindig.