2013.07.27. szombat

apa kórházban, gyakorlás közben elhúzta az ernyőt kb öt méteren, az eredménye egy törött csigolya és törött keresztcsont, elmozdulás nélkül szerencsére... 

2013.07.18. csütörtök

mégse lesz egyelőre amputáció. a doki konzultált egy onkológussal (ez eddig vajon miért nem történt meg?!), aki egyelőre inkább csak a kemót és pluszban valami gyógyszeres kezelést javasol, aztán szeptemberben meglátjuk hogy állunk. de persze ezt az egészet úgy tudta meg szerencsétlen, hogy már épp ment befeküdni a kórházba, hogy helló, jöttem, hogy levágják a lábam, és akkor mondták neki, hogy mi a stájsz. most komolyan, miért nem lehetett felhívni, hogy ne készüljön pizsamával és fogkefével, meg hogy egyáltalán tudjon végre mondjuk aludni. de persze örülünk és bizakodunk nagyon.

londonban irtó meleg van, amit borzasztóan élvezek, végre igazi nyár van itt is. az egyetlen hátulütője, hogy a lakásban egyáltalán nem mozog a levegő, hiába nyitunk ki estére mindent, ami nyitható, úgyhogy az utóbbi napokban már azon gondolkodtam, hogy kint alszom a teraszon, mert bent képtelenség. 

2013.07.04. szerda

sajnos sehogy sem alakultak/nak jól a dolgok. áttét nincs, de az újabb szövettan is pozitív, így a jövő hét közepén műtét (=amputáció, térd alatt), utána kemoterápia. augusztus elején megyek haza egy hétre, addigra már kiengedik zs-t a kórházból, és elvileg még esküvőre is megyünk, remélem, nagyon nagyon remélem, hogy hamar megszokja a helyzetet és a műlábat, és a kemoterápiát is jól fogja viselni. a doki szerint ha minden jól alakul, akkor fél év múlva ugyanolyan életet élhet mint korábban. 

közben hugi depressziós, elküldtem a pszichológusomhoz, mert innen most másképp nem tudok segíteni, csak úgy, hogy kifizetem neki, de ez is nyomaszt azért rendesen.

az öcsém hónap végén költözik ki, anya meg ottmarad egyedül, ettől is a frászt kapom, hogy hogyan fogja ezt bírni. persze megpróbálunk minél többet hazamenni, én szeptemberben megyek újra ha minden jól megy, és hát ez van, kirepülnek a gyerekek szép lassan, de azért iszonyú nagy váltás lesz neki az, hogy nem csak egy másik utcába vagy városba költözik a gyerek, hanem kapásból egy másik országba. 

szóval most az, hogy itt kint mi van (velem, semmi nincs amúgy, próbálom túlélni az agyammal valahogy ezt az egészet, ami most otthonról jön), az egy cseppet sem számít, számolom vissza a napokat, hogy láthassam végre a családomat és segítsek, ahol tudok, és megölelgessem őket, és végre ne csak facebookon leírva meg skype-on a képernyőn keresztül mondhassam, hogy minden rendben lesz...